Szenci Molnár Albert: LXXVII. ZSOLTÁR
Tanúság az kísértetben való vigasztalásról.
Az Istenhez az én szómat
Emelém kiáltásomat,
Hogy fölkiálték hozzá,
Beszédem meghallgatá.
Mindennémű szükségemben |
Éjjel kezem föltartom,
Az égre hozzá nyújtom.
Lelkem nagy bánatban esett,
Minden vigasztalást megvét,
Az Isten rettent engem,
Ha róla emlékezem.
Noha Istennek szívemben |
Lelkem mégsem találhat
Semmiben nyugodalmat.
Szemeimet nyitva tartod,
Alunni éjjel sem hagyod,
Erőmben úgy elfogyék,
Hogy egy szót sem szólhaték.
Gondolám az régi időt, |
Az elmúlt esztendőket,
Hányám és vetém őket.
Megemlítém hegedőmet,
Néhai éneklésimet,
Szívem egész éjszaka
Ezt mind előforgatja.
Ennek hogy értelmét leljem, |
Elmélkedvén erőssen,
Végre szólék ekképpen:
Ez harag mindenkor tart-é,
Az Úr örökké elvét-é?
Nincsen-é őnékie
Énhozzám semmi kedve?
Elfogyott-é nagy kegyelme |
És immáran hátratért,
Azmit minékünk igért?
Teljességgel elfogyott-é
Hozzánk való nagy szerelme?
Elaludt-é irgalma
Az ő nagy haragjába?
Végre mondék: Odavagyon |
Isten megvonta kezét,
nem nyújtja segedelmét.
De meggondolám ismétlen,
Miket míveltél régenten,
Az te nagy csudáidot,
Kiket sok ember látott.
Csudáidról gondolkodván, |
Elmélkedem erőssen,
Végre szólék ekképpen:
Óh, erős és kegyes Isten,
Szent vagy cselekedetidben,
És sohol senki nincsen
Hozzád hasonló Isten.
Csuda, Isten, az te dolgod, |
Minden népek jól látják
Nagy voltát hatalmadnak.
Népedet te kimentötted,
Nagy ínségéből kivötted,
Jákobnak és Józsefnek
Nemzetét mindkettőnek.
Hogy az víz téged megláta, |
És az tenger mélysége
Legottan megrendőle.
Az fölhők essőt ejtének,
És nagy mennydörgések lőnek.
Az magas ég harsaga,
Széjjel minden csattaga.
Sűrő nyilak röpülének, |
Olly villámások lőnek ,
Hogy az egész föld fénlék.
Az föld megrendőle szörnyen,
Utad lőn az nagy tengeren,
Általmenél az vízen,
Lábad nyoma még sincsen.
Az te szerelmes népedet, |
Kihozád hatalmaddal,
Mózes és Áron által.