Tompa Mihály: A PIPISHEZ.
Lomb- s virággal a bús halmot s völgyeket;
Hóval fedve, fagyva a jó földkebel,
Most a napsugár is jégcsapot nevel.
S a tavasszal térnek vissza társaid,
De te nem bucsúzol, se be nem köszönsz,
Télen-nyáron itt vagy, kedves kis különc!
Te kerékvágásban s a rög enyhiben;
S mint az özvegyasszony, hálsz magánosan,
S mint a koldus-gyermek: ahol este van.
És mégis magad csak eltáplálgatod! -
A földhöz közel vagy, mocska mégse fed.
Hangod is sajátos, milyen életed!
Szárny és dal hatalma együtt víve fel;
Isten áldja! - ő a legfőbb énekes,
Szent dalára szívünk hálától repes.
Annyi bú dalában, mégis annyi éd!
Ízli, félti, vallja a szerelmet ő.
Mindez énekéből olyan érthető!
Maga a vidorság, az örök szeszély;
Ki- s beszáll; - s a hangok olyan kedvesek,
Ha párjának pajkos titkokról fecseg.
Fenn se jársz, a porba szoktál ülni le;
Mint kicsiny varázs-síp csendül ajakad,
S kezded a szót, hogy azt rögtön abba hagyd.
Örömet, reményt-e? vagy jelent panaszt?
S tenmagadra szól, vagy érthetjük mi is?
Mert azt egyre halljuk tőled, jó pipis!
Puszta, félre zugban kínnal összeró:
Más nem lenne társa, mint nyomor magány ...
De te ott vagy, ott ülsz már a szarufán!
A barázdán, melyből vájjuk kenyerünk.
Hol futunk rohanva: jól ösmér az út,
S a temető halma, mely reánk borúlt.
Nem lakozhatnál-e zöld bokrok között?
S illatos mezőn, hol ömlik a patak ...!
- Oh én messze mennék, szárnyam volna csak!!
Bú, vagy bűn a szíven, könycsep a szemen,
Annyi vérező seb, sok nyavalya s szenny ...
- Egymagad vagy, aki köztünk megpihen!
S tenálad se lenne szómra felelet!
E tér: mit hazádul a végzet kimért ...
S nem szeret az, aki számít, miért szeret.
Tiszta, szent hűségben itt az emberek!
S hol mindenki verseng, avagy hallgatag:
Jól esik, ha ajkad egyet csicsereg!