Vajda János: A természetből
Hős férfié utóbb kővé mered.
De meg nem lágyul az többé soha.
A kemény kőszirt állja - és kacag.
Az istennyila: nem gondol vele!
Úgysem terem többé virágokat!
Nem kér kegyelmet tőle - ő sem ád!
Van olthatatlan égető boszúja,
Mélységes méhében, miként a volkán...
Ti környékének pára gőzei!
Hadában villámokká lettetek,
S fölötte állnak palotáitok.
Egyszerre a tűzláva mind kicsap,
S ha majd a rémület mindent kiölt:
S sírjaitokat is betemeti!