Vajda János: Tavasz felé
Szegény bús rabmadár.
Nem örök a hó, sem a fagy;
Fogságod majd lejár.
S az emberek között,
Mert hisz az embertársaság -
Az a te börtönöd.
Hol csak azt láthatod,
Hogy majmolják az ördögöt
Hiú alakosok.
Hogy törik magukat,
Hogy egymáshoz valahogyan
Ne hasonlítsanak.
S úgy nekibátorul,
Hogy a szemérmes jó, igaz
...Álarc alá szorul.
Majd immár eljön az,
Ki engemet kiszabadít:
A jó, a szép tavasz.
Kinyitja ablakom;
Kirepülök mint a madár,
És járok szabadon.
Ujjongok és sirok.
Embert, világot feledek,
Mig isten mosolyog!
A boldog, irigyelt.
Majd, ha ki most lakmározik,
Lesz bús, mámorbeteg.
Elég gyászod vala.
Hadd élje más az éjszakát,
Tied lesz hajnala.
A virág illatoz;
És hozzá még az én napom
Mindent megaranyoz.
Ki most dermedve ül.
A lég remeg, az ég ragyog,
Hogy a föld úgy örül.
S tán széles kedvitül,
Vagy mert szemének a sugár
Még fáj, falnak repül.
A hegyi zuhatag,
S akár a zerge, úgy szökik,
Rohan, sír és kacag.
Partvirágot szakaszt;
Ujjongva csörtet, postaként
Hirdetni a tavaszt.
Elcsöndesedik ő,
Mint édesanyja kebelén
A síró csecsemő.
Erdőn a csalogány;
Fű és fa ébred, ég mosolyg
Természet dalnokán.
Ábrándos kék szemek
Fű-ágyukból szemérmesen
Föl-föl tekintenek.
De félik a sugárt,
A kedves angyal-gyermekek,
Ők - a kis ibolyák!
Oly égi illatot,
Hogy azt hiszem, én is gyerek
És... szerelmes vagyok...
S mit érzek, nem tudom:
Jövő-e, mult-e, vagy jelen?
Öröm vagy fájdalom?
Vagy e kéjérezés
Csak az elmultból egy sötét
Fájó emlékezés?...
Mindent kimagyaráz;
Bár csak gyötört, fáj a halott
Átkos szerelmi láz!
Megáldva csókolom.
"Légy boldogabb, kedves virág,
Ha szeretsz egykoron!"
Pillangó-képzelem?
Hát még ha, szép tavasz magad
Jelensz meg körülem?
Bimbót tűz keblire,
S a szellőtől üzenve mond:
Jer, jer, feküdj ide!
- E fürge kisfiú -
Minden könnyet majd letörül,
Közel se jön a bú.
Félvén, kinevetik:
Madaraim - kis cinkosok -
Rútul kifütyölik.
Úgy megversenygenek;
Űzik szelid tréfáikat,
Keresvén kedvemet.
Amit hogy betanult.
Egyik sűrűbe rejtezik
S ott mondogatja: kukk!
A pajzánabb rigó,
(Azonba' izgódván tovább:)
"Huncut a főbiró."
Incselgve kopogat,
Ha szórakozván mondanám
A hamisnak: szabad.
Fájdítja szivemet
Efféle emberesdire
Való emlékezet;
A lágyabb végzetet,
Hogy ember helyett csak szerény
Harkálynak született...)
Csak enyelegjetek:
Szentegyház a ti honotok,
Bár dúlják emberek.
Ölnek, pusztítanak,
Azért hegyetek-völgyetek
Örökké szent, szabad.
Ti sem hagyjátok őt;
Nem úgy, miként az emberek:
Istent, hazát, szülőt.
Ti nem ismeritek
S ne is tudjátok meg soha
A szörnyűbb végzetet:
Ég s földtül, egyedül;
Kit Isten, ember elhagyott
S hozzátok menekül -
Mert orvost nem talál;
Kinek az élet kárhozat,
S nem vigasz a halál...
Az egész életiskolát.
Komédia csak már előttem
Maga a zord valódiság.
És zenekar - az elemek;
Az élők benne szerepelvén,
Ahogy szerzék az istenek.
Ezek a tisztelt publikum.
Egy-egy halál a bemenetdij.
Örökre - nem sok; - bum, bum, bum!
Választja, aki mit szeret,
Abban csak illőn mosolyognak,
Ebben röhögni is lehet.
Hajszálmeresztő szörnydarab.
A főzsivány bitóra köttet
Kontár, szegény tolvajhadat.
Villám megüt egy gyereket.
Hol benne a felsőbb igazság?
Koholj ki rá - vagy ne keresd.
Az éji kárpit leesik.
A nézők bölcsen kritizálnak,
Oszt' az egészet feledik.
Hirdetnek új komédiát,
Pedig csak névben a különbség;
S ez így halad tovább, tovább.
S nem lát a szárnyfalon belül.
Kit csalogat a színi álca;
Ki a játszókkal sír, örül.
Rémes homály, csalóka fény.
A titkos, örök lény sugásit
Jól hallom a szín fenekén.
Vér, mely ártatlan ömlik el -
Ki van csinálva mind előre:
Mert ennek mind így lenni kell!
S e gyarló élet nem a cél.
De átka van csak e tudatnak;
Tovább, jobb hitre nem segél.
És így lemondásom sem az.
Érzés, tudás bevégezetlen;
Amit beszéltem, sem igaz...
Hírfény, dicsőség, hatalom;
Hogy már szivem csak gazdag sírbolt,
S e féreglétet rég unom...
Hogy már szivemre mi se hat;
Hogy ami volna benne hívság,
Kiűzi gúnyos gondolat...
És látom, hegy-völgy mint virul;
Szűz rózsabimbó szép hajnalban
Hogyan nyilik ki, hogy pirul:
Hiábavaló bölcselet.
Mint aeolhárfa, emlékemben
Zendül bübájos éneked -
Gyermekkor, első szerelem!
S egyszerre csak fáj, fáj a szívem,
És könnybe lábad a szemem...