Verseghy Ferenc: 142. Az Igazsághoz.
142. Az Igazsághoz.
Vond le már egyszer, sanyarú Igazság!
a' setét fátyolt bekötött szemedrűl,
mellyel a' Bölcsek csöcsömős korodban
Azt akarták ők, hogy itéletidben
a' gonoszságnak ne tekintsd személlyét,
és hogy a' dúzsnak ragyogó arannya
Ám de már tudgyuk, hogy ezen hibáktúl
meg nem ó téged' szemeid' homálya,
sőt hogy a' vakság iszonyú dühökre
Láttya nyíltt ésszel szemesebb világunk,
mint nyomod nyelvét gonoszok' javára
serpenyőidnek, fenekénn az érczet
Láttya, mint sínlik remegő kezedbűl
a' kivontt pallos, mikor a' hatalmas
büszke bosszúját füleidbe súgott
Láttya, hogy lelkét bekötött fejeddel
a' szabásoknak soha fel nem érvén,
csak setét testénn tapog a' betűknek
Vesd el a' fátyolt! Kiderűltt egünkönn
felviradt a' nap. Szemeit törűlvén
látni kezd minden; 's te magad maradhatsz
a' setét fátyolt bekötött szemedrűl,
mellyel a' Bölcsek csöcsömős korodban
| felpiperéztek. |
a' gonoszságnak ne tekintsd személlyét,
és hogy a' dúzsnak ragyogó arannya
| meg ne vakítson. |
meg nem ó téged' szemeid' homálya,
sőt hogy a' vakság iszonyú dühökre
| készti az embert. |
mint nyomod nyelvét gonoszok' javára
serpenyőidnek, fenekénn az érczet
| pengeni hallván. |
a' kivontt pallos, mikor a' hatalmas
büszke bosszúját füleidbe súgott
| fennyel igéri. |
a' szabásoknak soha fel nem érvén,
csak setét testénn tapog a' betűknek
| fénytelen elméd. |
felviradt a' nap. Szemeit törűlvén
látni kezd minden; 's te magad maradhatsz
| ősi homályban? |
(1806.)
