Verseghy Ferenc: 87. Laura' képéhez.
87. Laura' képéhez.
Én ki a' hadnak szomorú csatáit
gyűlölöm szívből 's keseredve nézem
a' hegyes vassal ledöfött baromnak
gyűlölöm szívből 's keseredve nézem
a' hegyes vassal ledöfött baromnak
| szertelen estét; |
én, ki a' bornak hevivel nem élek,
melly az elméket szerelemdalokra,
mint az öldöklés hadi költeményre,
melly az elméket szerelemdalokra,
mint az öldöklés hadi költeményre,
| szokta ragadni; |
én, ki Laurának nevető szemétől,
melly felindítá dalomat koronkint,
messze özvegylek lakatos toronyban,
melly felindítá dalomat koronkint,
messze özvegylek lakatos toronyban,
| verseket írjak? |
Hogyha földgyébül kiszakasztod a' fát,
avvagy a' pontyot kivonod vizéből,
elhal ez tüstént 's lekonyúl amannak
avvagy a' pontyot kivonod vizéből,
elhal ez tüstént 's lekonyúl amannak
| zöld csemetéje. |
Képe Laurámnak 's eleven szerelme,
a' mit a' sorsnak sanyarú haragja
meghagyott bennem, mikor e' homályos
a' mit a' sorsnak sanyarú haragja
meghagyott bennem, mikor e' homályos
| szögbe taszított. |
'S téged, óh Képzet! ki sem irt eszemből
hűs koporsómig soha semmi balság,
sőt megujjúló veszedelmeimmel
hűs koporsómig soha semmi balság,
sőt megujjúló veszedelmeimmel
| szüntelen ujjúlsz. |
Légy tehát nékem te magam hevítőm,
míg magányomnak fala köztt nyomorgok,
's nyisd meg elnémult kobozomnak ujra
míg magányomnak fala köztt nyomorgok,
's nyisd meg elnémult kobozomnak ujra
| hajdani kedvét. |
Láttya majd ebbül maradék világunk,
hogy nemes lángú szeretet ragasztott
a' barátságnak kötelével engem
hogy nemes lángú szeretet ragasztott
a' barátságnak kötelével engem
| Laura felemhez. |
És ha rózsákat szedeget dalombúl,
vagy homályűző igazat tanulgat,
háladó szívvel Kegyesem' nevének
vagy homályűző igazat tanulgat,
háladó szívvel Kegyesem' nevének
| fogja köszönni! |
(A 90-es évek második feléből.)
