Vörösmarty Mihály: (MINT LEBEGŐ LADIKOT. . . )
(MINT LEBEGŐ LADIKOT. . . )
Mint lebegő ladikot ragad a víz szine szünetlen
Habzással lefelé, úgy folynak az emberi dolgok.
És egyedűl végére siet sima talpakon álló
Nemzeti dísz, mikor a hatalomnak eléri határát.
Éktelen éjbe borúl tündöklő híre, kegyetlen
Fegyverrel széllyel terjedt birodalma Hazánknak.
Más idegent táplál, bármily méltatlan hatalmat
Szórogat ajka felől, rútúl legyalázva dicsőűlt
Ősinket, s maradékait. Oh boldog üdőknek
Nagy fiai, régen jeles hírrel sirba hanyatlott
Árnyékok nagy lelkei, Húnyadi, Zrinyi, s egyébként
Halhatlan hírt érdemelő védői Hazánknak.
Vagy ti tágas Egek bosszúló mennykövi, melyek
Hajdan dörgétek Atilának tábori rendét
Buzdító keziből, hol késtek el ennyi üdőre?
E népet mért nem pusztítjátok ki Hazánkból,
A kifajult fiakat rútúl poklokra taszítva?
Háládatlan férgek! Ösink hagyományit elúnván
Külső nemzeteket majmolnak módi ruhákkal,
Kényesen élve, szokásaikat rút tárgya szivöknek
Forrón helybe hagyó ízléssel erőlteti többre.
Póri ruhák mostan, mondják ők, melyeket eddig
Kedveltek deli termettel jelesített szittya vitézek.
Vagy mikor a békételenek seregére rohanván
Fegyverük újra halált gőzölgő vérrel elázott,
Vagy mikoron karddal szerzett békének örűlvén,
Nyájasan élének szeretett Hölgyöknek ölében.
Méltatlan úgy-e talán hozzátok ez öltözet? illöbb
A bugyogó, vagy szűkre szabott puha gyolcs ruha nadrág,
Melyet egész kényjére feszít nyaklóra kötözve,
A görbűlt ifjú kiszakadván teste helyéből.
E mellett nyelvét dagadott esze messze kerűli,
A botor, és idegen szónak hangjára ügyelvén
Eltátott szájjal nyálazza beszédbeli tárgyát.
Már ha Magyar szót hall, fút szertelen hangjaitól, mint
Ördög tömjéntől, vélvén hogy otromba s nem illik
Egy jeles Ifjúhoz, kit az udvari pompa nevelt fel,
A tudatlanságnak feneketlen ölébe taszítva.
S főkép a Magyarok nyelvét megvetve jövendő
Boldogságának kívánt kebelébe ajálni.
Habzással lefelé, úgy folynak az emberi dolgok.
És egyedűl végére siet sima talpakon álló
Nemzeti dísz, mikor a hatalomnak eléri határát.
Éktelen éjbe borúl tündöklő híre, kegyetlen
Fegyverrel széllyel terjedt birodalma Hazánknak.
Más idegent táplál, bármily méltatlan hatalmat
Szórogat ajka felől, rútúl legyalázva dicsőűlt
Ősinket, s maradékait. Oh boldog üdőknek
Nagy fiai, régen jeles hírrel sirba hanyatlott
Árnyékok nagy lelkei, Húnyadi, Zrinyi, s egyébként
Halhatlan hírt érdemelő védői Hazánknak.
Vagy ti tágas Egek bosszúló mennykövi, melyek
Hajdan dörgétek Atilának tábori rendét
Buzdító keziből, hol késtek el ennyi üdőre?
E népet mért nem pusztítjátok ki Hazánkból,
A kifajult fiakat rútúl poklokra taszítva?
Háládatlan férgek! Ösink hagyományit elúnván
Külső nemzeteket majmolnak módi ruhákkal,
Kényesen élve, szokásaikat rút tárgya szivöknek
Forrón helybe hagyó ízléssel erőlteti többre.
Póri ruhák mostan, mondják ők, melyeket eddig
Kedveltek deli termettel jelesített szittya vitézek.
Vagy mikor a békételenek seregére rohanván
Fegyverük újra halált gőzölgő vérrel elázott,
Vagy mikoron karddal szerzett békének örűlvén,
Nyájasan élének szeretett Hölgyöknek ölében.
Méltatlan úgy-e talán hozzátok ez öltözet? illöbb
A bugyogó, vagy szűkre szabott puha gyolcs ruha nadrág,
Melyet egész kényjére feszít nyaklóra kötözve,
A görbűlt ifjú kiszakadván teste helyéből.
E mellett nyelvét dagadott esze messze kerűli,
A botor, és idegen szónak hangjára ügyelvén
Eltátott szájjal nyálazza beszédbeli tárgyát.
Már ha Magyar szót hall, fút szertelen hangjaitól, mint
Ördög tömjéntől, vélvén hogy otromba s nem illik
Egy jeles Ifjúhoz, kit az udvari pompa nevelt fel,
A tudatlanságnak feneketlen ölébe taszítva.
S főkép a Magyarok nyelvét megvetve jövendő
Boldogságának kívánt kebelébe ajálni.
Pest, 1817
