Vörösmarty Mihály: (UDVARDIM! TOVA FÖLDRE SZAKADT. . . )
(UDVARDIM! TOVA FÖLDRE SZAKADT. . . )
Udvardim! tova földre szakadt őszinte Barátom!
Hát örökös csenddel fogjuk feledékenyen élni
E rövid életidőt, melyet, még zsenge nyomokkal
Járva az ősi csapást, Honnunknak igérni merészlénk,
Úgy, hogy együtt éljünk, soha meg nem szegve hitünket?
Élünk még - elválva ugyan, de ki tiltja szivünknek
A bomlásnak eredt hűséget visszaszerezni?
Élünk, én kezdett pályámon futva hevűlök,
S a bájjal rajzolt nagyságnak ezernyi csodájin
Andalgok: - Te (ha nem hazug híredet hallám)
A könyörűletlen végzésnek fenn szava által
Tiltatván utadat folytatnod szánatlan űggyel,
Pusztai térre jutál, s ott töltöd lételed évit.
Hallám s (elkeserűlt szivvel bánkodva sohajték,)
Mint vete vissza reményidtől egy férfi hatalma,
Kárhoztatta ruhátlan ügyed, s alrendü szokásod!
Nincs szomorúbb, mint a végzet rendelte szegénység
Inségin gunyolót, s méltatlan gőgöt elállni.
Szinte gyalázatosabb sincsen, mint emberi társát
Emberiségéből kitagadni az emberi szivnek.
Érzed az ilyeneket, s hogy hasonlón érezem én is,
Nem tagadom: közös érzés ez, s csak színe külömböz.
Én pedig, hogyha talán szavamat nem utálja figyelmed,
Búdnak, ha van, nyomos enyhűltét az időbe találom.
Míg eleven képét viseled vala kétes ügyednek,
Búsongál habozó képzésiden űzve jövődet,
Vagy tán átkaidat megbántójidra lövelted,
Igy vélem. - De talán más gondolatokra fakadtál
A későbbi időn, mely visszaadá az előbbi nyugalmat,
És feledékeny homályt öntött emlékid helyére,
Melyekben sokféle bajid lelkedre hatottak.
Hát örökös csenddel fogjuk feledékenyen élni
E rövid életidőt, melyet, még zsenge nyomokkal
Járva az ősi csapást, Honnunknak igérni merészlénk,
Úgy, hogy együtt éljünk, soha meg nem szegve hitünket?
Élünk még - elválva ugyan, de ki tiltja szivünknek
A bomlásnak eredt hűséget visszaszerezni?
Élünk, én kezdett pályámon futva hevűlök,
S a bájjal rajzolt nagyságnak ezernyi csodájin
Andalgok: - Te (ha nem hazug híredet hallám)
A könyörűletlen végzésnek fenn szava által
Tiltatván utadat folytatnod szánatlan űggyel,
Pusztai térre jutál, s ott töltöd lételed évit.
Hallám s (elkeserűlt szivvel bánkodva sohajték,)
Mint vete vissza reményidtől egy férfi hatalma,
Kárhoztatta ruhátlan ügyed, s alrendü szokásod!
Nincs szomorúbb, mint a végzet rendelte szegénység
Inségin gunyolót, s méltatlan gőgöt elállni.
Szinte gyalázatosabb sincsen, mint emberi társát
Emberiségéből kitagadni az emberi szivnek.
Érzed az ilyeneket, s hogy hasonlón érezem én is,
Nem tagadom: közös érzés ez, s csak színe külömböz.
Én pedig, hogyha talán szavamat nem utálja figyelmed,
Búdnak, ha van, nyomos enyhűltét az időbe találom.
Míg eleven képét viseled vala kétes ügyednek,
Búsongál habozó képzésiden űzve jövődet,
Vagy tán átkaidat megbántójidra lövelted,
Igy vélem. - De talán más gondolatokra fakadtál
A későbbi időn, mely visszaadá az előbbi nyugalmat,
És feledékeny homályt öntött emlékid helyére,
Melyekben sokféle bajid lelkedre hatottak.
Pest, 1818 - 1819
