Vörösmarty Mihály: EGYED ANTALHOZ
EGYED ANTALHOZ
Elhagysz, elhagynak veled a bonyhádi Camoenák,
Hasztalanúl riadoz visszhangja előbbi lakodnak,
| Kiknél tiszta szivünk mennyei lángra hevűlt. |
| Oh Egyed, Árpádnak nem riadozza szavát. |
Elhalt az, s szomorú hangon nyög mostan utánad
A vendég ajkú népben ki találna gyönyört itt?
Most halljuk szavokat, mert téged hallani többé
Így mikor a csalogány elhallgat, vízi seregnek
De mi hasztalanul számlálom bánatainkat?
Távol szép ligetink erdő-koszorúzta körétől,
Új hiveid közepett hasznos munkának eredve
Csak hintsd, és intsed tartós nyugalomra az embert,
Tiszta szemérmében gyarapítsd a gyenge leányzót,
Hogy boldogságát ott lelje meg a heves ifju,
Oktass és magyarúl terjesszed az isten igéjét;
S a honn is gyarapúl; te pedig fő karba jutandasz:
Engem azonban tán kétes tengerre riaszt a
De hulljon, hadd hulljon el a kis öröm koszorúja:
Jőjön bár, s forgasson meg vad fergeteg engem,
Tí, kik lábadozó létünket emelni sietvén
E nagy sorban, Egyed, szivem és szám téged is említ,
Isten adjon erőt, szent gondviselése szerencsét,
Mert az mindenkor méltó főpolcra közöttünk,
Ezt hiszem én rólad, s karemelve ajánllak az égnek,
| A magyaros szellem, mely dalaidra kele. |
| Zordon zengzeteit, míg te valál, feledénk |
| Nem lehet: annyira szórt a szövevényes eset. |
| Fülsértő zaja száll nyílt füleinkbe, s boszant. |
| Ah téged minekünk vissza nem adnak azok. |
| Ennyi könyűs szemtől távol, örökre talán, |
| Buzgó kebledből hinted az égi magot. |
| Példaadásra korost, engedelemre fiút. |
| Hogy pártája alatt szűz legyen édes öle. |
| Majd ha szerelmeiket szent szavad egybeköti. |
| Így vele terjed majd a hazanyelvnek ügye, |
| Fényleni fog neved is Hunnia díszes egén. |
| Fergeteg, és örömem zöld koszorúja lehull. |
| Csak te lehess boldog, Zrínyi hazája, hazám! |
| Csak ti szerencsésen éljetek, érdemesek, |
| A vad enyészetnek napjait elveritek. |
| Éli szép csendedben nagyra haladva soká. |
| Hogy, bár léptenként, még magasabbra mehess. |
| Aki kisebb fénnyel vissza nem élve ragyog. |
| És lelkem, noha bús mentedet érzi, örűl. |
Börzsöny, 1822. március 26.
