Vörösmarty Mihály: VIRÁG BENEDEKHEZ
VIRÁG BENEDEKHEZ
Míg te Kelenföldnek koszorús zengője, daloddal
A bús fellegeket hasogatva megosztod egünkön,
És tüzesen keltvén a nyugvó nemzeti lelket,
Ifjat, üdőst egyiránt munkás életre siettetsz:
Ím éled, gond-nyomta fejét válladra nyugasztva,
Káros csendbe merűlt nyelvünk szép angyala, éled,
S félve nyiló szeme a fölbuzdúlt ifjakon áll meg,
Akik az érdemek útján élni sietnek utánad.
Hunnia kerte virúl: fakadoznak gyenge virági,
S már szabadabb lombbal kelnek zöld fái az égbe,
Csak zivatar ne bocsássa dühét kis fürteik ellen,
Míglen erősödnek. Hajh! csak féreg ne eméssze
Gyökeiket...! De hová visztek kétségbe merengő
Gondolatok? most tiszta remény biztassa ügyünket.
Aki jeles példán buzdító szóra nem indúl,
Rest az, vagy félénk: testének rabja s szivének.
Engem serdűlőkorban megbájola nyelve
Győztös apáinknak, s noha lassan, szűntelen érzém
A titkos lángot, mely ösztönt nyújta erőmnek.
Igy haladék akadozva soká. Megláttalak aztán
Kis számú jelesink közt téged, s amire eddig
Kedvem volt, megerősödvén példáitok által,
Folyvást és hevesen követém, s mértékbe szorítám
Kisded vágyaimat, rendetlen képzetim árját.
Most miüdőn ez már húszon túl második évem,
Néha az andaladó ifúság gondjait írom,
Legtöbbször mégis történeteinkbe tekintvén
Szívemelő tettet jegyzek ki az ősi üdőből.
Már a veszni menő Salamont játékba vezetvén
Elzengém, fene visszavonást, mint gyújta közötte
S a fejedelmek közt Vidnek ravasz ördögi lelke,
S mely foganatlan volt panaszos feddése, keserve
A bölcs Ernyeinek... Salamonban nem vala rosz szív,
De könnyen hajló. Hitt, s elvesze a gonosz által.
Így kísérem el őt a bús mogyoródi hegyekhez,
Hol végső romlásra jutott szép híre, hatalma.
Énekelek. Vérrel jutnak diadalra vitézim:
"Fölriad a szomorú Karpát, és büszke tetővel
Verdesi fellegeit, hogy oszoljanak a magyar égről."
A jó természet, s hozzám nem mostoha, majdan
Honnunk oltárán, mint hű fia, áldozom én is.
És ki irásra hevült elméknek nyájasan örvendsz,
Nyújtom tiszteletűl... Élj s folyjon csendes özönnel
A Duna lábad alatt, ha mikor hídjára menendesz
S oly termő fákat hozzon, milyent te kivántál
És veled a honban minden jámbor magyar óhajt.
Majd ha Kelenföldünk új díszt vesz régi nevével,
Tégedet említünk legelőször is, aki az ősi
Tisztes üdőből e szép szót ajakunkra emelted.
A bús fellegeket hasogatva megosztod egünkön,
És tüzesen keltvén a nyugvó nemzeti lelket,
Ifjat, üdőst egyiránt munkás életre siettetsz:
Ím éled, gond-nyomta fejét válladra nyugasztva,
Káros csendbe merűlt nyelvünk szép angyala, éled,
S félve nyiló szeme a fölbuzdúlt ifjakon áll meg,
Akik az érdemek útján élni sietnek utánad.
Hunnia kerte virúl: fakadoznak gyenge virági,
S már szabadabb lombbal kelnek zöld fái az égbe,
Csak zivatar ne bocsássa dühét kis fürteik ellen,
Míglen erősödnek. Hajh! csak féreg ne eméssze
Gyökeiket...! De hová visztek kétségbe merengő
Gondolatok? most tiszta remény biztassa ügyünket.
Aki jeles példán buzdító szóra nem indúl,
Rest az, vagy félénk: testének rabja s szivének.
Engem serdűlőkorban megbájola nyelve
Győztös apáinknak, s noha lassan, szűntelen érzém
A titkos lángot, mely ösztönt nyújta erőmnek.
Igy haladék akadozva soká. Megláttalak aztán
Kis számú jelesink közt téged, s amire eddig
Kedvem volt, megerősödvén példáitok által,
Folyvást és hevesen követém, s mértékbe szorítám
Kisded vágyaimat, rendetlen képzetim árját.
Most miüdőn ez már húszon túl második évem,
Néha az andaladó ifúság gondjait írom,
Legtöbbször mégis történeteinkbe tekintvén
Szívemelő tettet jegyzek ki az ősi üdőből.
Már a veszni menő Salamont játékba vezetvén
Elzengém, fene visszavonást, mint gyújta közötte
S a fejedelmek közt Vidnek ravasz ördögi lelke,
S mely foganatlan volt panaszos feddése, keserve
A bölcs Ernyeinek... Salamonban nem vala rosz szív,
De könnyen hajló. Hitt, s elvesze a gonosz által.
Így kísérem el őt a bús mogyoródi hegyekhez,
Hol végső romlásra jutott szép híre, hatalma.
| Majd fölemelkedvén daliás próbára, csatákról |
"Fölriad a szomorú Karpát, és büszke tetővel
Verdesi fellegeit, hogy oszoljanak a magyar égről."
| Így készülgetvén, ha szerencsét enged erőmnek |
Honnunk oltárán, mint hű fia, áldozom én is.
| Ezt neked aki utat törtél vagy szebbre simítál, |
Nyújtom tiszteletűl... Élj s folyjon csendes özönnel
A Duna lábad alatt, ha mikor hídjára menendesz
S oly termő fákat hozzon, milyent te kivántál
És veled a honban minden jámbor magyar óhajt.
Majd ha Kelenföldünk új díszt vesz régi nevével,
Tégedet említünk legelőször is, aki az ősi
Tisztes üdőből e szép szót ajakunkra emelted.
Börzsöny, 1822
