Vörösmarty Mihály: A KÉT POLITIKUS
A KÉT POLITIKUS
ELSŐ
Ötödször: ő volt, aki lábait
Kirakta a gyülésnek asztalán,
Mintegy jelentve, hogy lábával is
Tud annyit, mint a többiek fejökkel.
Kirakta a gyülésnek asztalán,
Mintegy jelentve, hogy lábával is
Tud annyit, mint a többiek fejökkel.
MÁSODIK
Csak azt szeretném tudni. . .
ELSŐ
Negyedszer: ő volt, aki vítatá, hogy. . .
MÁSODIK
Nem foghatom meg. . .
ELSŐ
Ő volt, aki bölcsen megmutatta, hogy
Nem minden ember, ember.
Nem minden ember, ember.
MÁSODIK
Csak azt kivánnám tudni, vajjon én is
Olyan nem-emberféle vagyok-e?
Mert már, ha nem vagyunk mind emberek,
Alig hiszem, hogy én is az vagyok.
Olyan nem-emberféle vagyok-e?
Mert már, ha nem vagyunk mind emberek,
Alig hiszem, hogy én is az vagyok.
ELSŐ
Oh ő nagy ember!
MÁSODIK
| Ember is, nagy is! |
Ember, csak ő oly, szörnyü nagy legyen.
| S mig így beszéltek a nyilt ablakon, |
Oly óriás újságok hulltanak,
Elállt a szó a két bölcs ajakán.
S az ösztövérebb már nyelé mohón
A csalfa hírek zagyvalékait.
Tapasztalt szemmel mind a főbbeket
S az érdekesbet válogatva ki.
De a pohos, mint gőböly a mezőn,
Legelve mászott a nehéz betűkön,
S nem válogatva jót és érdekest,
Mi csak szemével összetalálkozék,
Tücsköt-bogárt mind összeolvasott,
Míg végre buzgósága elnyomá,
S dacára Pedro s Miguel hadának,
Kik egymást még javában öldösék,
S dacára minden Jackson s Ibrahímnak
Hallatta vastag horkantásait,
Egyszersmind megmutatva, hogy halál
S álom között, bár testvér-gyermekek,
Csak fül szerint is szörnyü a különség.
1834 ősze
