Vörösmarty Mihály: MADÁRHANGOK
MADÁRHANGOK
Szól a pacsirta fönn lebegvén
S az égiekhez közeledvén:
Érzem szelid lehelleted,
Üdvözlek, oh szép kikelet!
A tél - s nyomornak vége már,
Derűlt az ég, nyilt a határ.
Már búvik a fű, mely felett
Rakandom kisded fészkemet.
S mely ifjan oly szép, enyhe, zöld,
Terített asztal lesz a föld,
Gyönyörtanyánk leend a föld.
S az égiekhez közeledvén:
Érzem szelid lehelleted,
Üdvözlek, oh szép kikelet!
A tél - s nyomornak vége már,
Derűlt az ég, nyilt a határ.
Már búvik a fű, mely felett
Rakandom kisded fészkemet.
S mely ifjan oly szép, enyhe, zöld,
Terített asztal lesz a föld,
| Oh kéj! öröm! |
| Oh kéj! öröm! |
Jön a veréb a nagy faló,
Reptében ígyen szólaló:
Nem kell egyéb, mint hulladék,
Csak sok legyen, tüstént elég.
Paraszt betyár vagyok,
Éhségim oly nagyok,
Mint senkié.
Sem szántok, sem vetek,
Mégis kitelelek
Mint bármi méh.
Fáradjon más, én majd eszem,
Mit lophatok, meg nem veszem.
Nekem nem kell nagy élelem,
Csak egy kis elhullt búzaszem
A nyár utoljaig,
Ah messze más vidék határain
A hitszegő társ könnyű szárnyain.
A rengetegben hang viszhangra lel,
Nekem magamnak egy hang sem felel.
S a nap tüzéhez adva lángomat,
Felgyujtom e hitetlen lombokat.
S meghalhatok.
Szakadj ki lelkem s zengj el mint dalom;
Mi vagy te más, mint hangzó fájdalom!
Igy énekelt a cserje vad bogán
Az erdő szíve, a kis csalogány,
S ki szólna, míg az erdő szíve fáj?
Búsan merengve hallgatott a táj.
Reptében ígyen szólaló:
| Csip, csep! |
| Csip, csep! |
Csak sok legyen, tüstént elég.
Paraszt betyár vagyok,
Éhségim oly nagyok,
Mint senkié.
Sem szántok, sem vetek,
Mégis kitelelek
Mint bármi méh.
Fáradjon más, én majd eszem,
Mit lophatok, meg nem veszem.
| Csip, csep! |
| Csip, csep! |
Csak egy kis elhullt búzaszem
| És jőnek a zenészek: |
| Pintyőke és a csíz, |
| A cinke és rigófaj, |
| S a cifra tengelic; |
| S amerre csak tavasz van, |
| Erdő, mező, berek, |
| Víg énekök zajától |
| Harsogva fölzeneg. |
| Mind boldogok, s vigadnak |
| S öröm s a dal hevétől |
| Reszketnek tollaik. |
| Csak egy, a főmüvészné, |
| Egy gyönge csalogány |
| Csattogja gyász zenéjét, |
| A cserje vad bogán. |
| És annyi fájdalom van |
| És annyi kín szivén; |
| Embert megölne százszor |
| Ily gyilkos érzemény: |
| Hol éjeim? |
| Hol napjaim? |
| Szerelmeim? |
| Vigalmaim? |
| Lekötve vannak |
| Mély bánatomnak |
| Ki hallja meg, |
| Hogy szenvedek, |
| Hogy szűm beteg? |
| A rengeteg? |
Nekem magamnak egy hang sem felel.
| Ha sas vagyok |
| S vad keblem ég, |
| Fenn szárnyalok, |
| Fenn, mint az ég, |
Felgyujtom e hitetlen lombokat.
| De én, de én |
| Csak sírhatok, |
| Oh én szegény! |
Szakadj ki lelkem s zengj el mint dalom;
Mi vagy te más, mint hangzó fájdalom!
Igy énekelt a cserje vad bogán
Az erdő szíve, a kis csalogány,
S ki szólna, míg az erdő szíve fáj?
Búsan merengve hallgatott a táj.
1845. január 30. előtt
