Zrínyi Miklós: [ELÉGIA]
1. | Elég volt Istennél Ábrahám jó kedve, |
Másképpen vagyok én Istentől büntetve,
Avagy talán inkább Istentől szeretve.
2. | Meglátá kis Izsákot és megszereté, |
Ezt az áldozatot menyben helyhezteté,
Paradicsom kertiben űtet teteté.
3. | Tudom, miért köllött most szintén az Urnak |
Tavasszal ugyanis virágot plántálják,
Ütet is most ültetik kisded angyalkák.
4. | Virágjában megmarad mindenkor ottan, |
Ottan örök öröme neki az Urban,
Itt búbánat űtet verné világban.
5. | Ebben csak egy ok van, |
Hogy nem élem gyümölcsét; |
És nagy Jehovának
Had talált volna kedvét. |
Ugy ő neki köllött
Elröndölni menését. |
6. | De heában sirok, |
Fatum irigy énnekem; |
Ő gyuthatott volna,
Azt bizonnyal elhittem,
Ő Zriny jó névvel,
Vitéz magyar kézzel
Kedvet tett volna nékem. |
7. | Igy akarta Isten, |
Vele nem pörölhetni. |
Csak mint pironkodás,
Mindent el kell szenvedni; |
És bal szöröncséjért
Az Istent köll áldani. |
8. | Im mast ifiadik megvénűlt esztendő, |
Ujul föld, frissül víz, vigadik az erdő,
Teli szép madarakkal magas levegő.t
9. | Az szép fülemile sirással ugy tetszik, |
De nem, hanem még inkább ű vigadozik,
Hálát Istennek ad, néz fel, imádkozik.
10. | Ah, az én tavaszomat irigy elrontá |
Derűlt szemeimet essőnek bocsátá,
Jéggel én szüvemet s buval beburitá.
11. | Gyönyörü madárkám, kicsin fülemilém, |
Az énnékem vala minden reménségem;
De mint könnyű árnyék, elkele előlem.
12. | Igy számlálom vala az én jövendőmet, |
Hogy követi, meg is haladja versemet,
És szegény hazánkért igyekezetemet.
13. | S zengőbb trombitával magyar vitézséget, |
És hogy ű is osztán érdemeljen illyet,
Kinek őnekelhessék cselekedetét.
14. | Ah, szép fülemilét az irigy halál |
Izsákot, mely vala mint egy szép virágszál,
Kertek szépségére mely oly gyönyörün áll.