A rendek előretörése
A rendek előretörése
A 17. század első harmadában, amikor a századeleji előretörés után a Habsburgok elsőbb a cseh rendi intézményeket számolták fel, a cseh nemzeti nyelvvel és a protestáns vallással együtt (1620), majd az osztrák tartományok rendi alkotmányát korlátozták (1625), a királyi Magyarország rendisége megszilárdította pozícióit. Sikerüket a nagybirtok megerősödése mellett a megváltozott külpolitikai helyzetnek köszönhették. Az oszmán expanzió a birodalom keleti (1616-1618; 1623-1624; 1635-1639), lengyelországi (1620-1621) és krétai (1645-1669) lekötöttsége, valamint a belső gazdasági-társadalmi problémák nyomán kirobbanó felkelések (1599-1603; 1603-1609; 1607-1609) miatt a dunai térségben alábbhagyott, a Habsburg erők java pedig a harmincéves háború (1618-1648) európai frontjain harcolt. Ugyanekkor a Bethlen Gábor uralma (1613-1629) alatt megerősödött Erdélyi Fejedelemségtől a magyarországi rendek immár fegyveres támogatásra is számíthattak.
A rendi kormányzat előretörését mutatja, hogy az országot lényegében az immár folyamatosan betöltött nádori méltóság viselője irányította, s olyan, valójában külpolitikai funkciók is átkerültek hatáskörébe, mint a magyarországi török béke- és határrendezési tárgyalások vezetése. A rendek azonban a nádort és a kamarákat is korlátozták, s nem voltak hajlandók többet áldozni az ország védelmére, mint korábban. Az így befolyt összegek azonban még a végvárak karbantartására és az őrségek rendszeres fizetésére sem voltak elegendőek. Így sem a Zrínyi Miklós által megálmodott nemzeti sereg felállítása, sem a török kiűzése, s az országegység helyreállítása nem jöhetett komolyan szóba.
17. századi magyar nemes
A reneszánsz Lorántffy-loggia a sárospataki Rákóczi-várban
Á. G.
