Utak és kiutak
Utak és kiutak
Maga Széchenyi több fontos szárazföldi útvonal megépítésére is tett javaslatot, de azok még minisztersége idején sem készültek el. Az egyik akkori javaslatban olvassuk, hogy 1848-ban az országnak mindössze 2100 km kiépített közútja volt, s a vármegyék majdnem 1/3-ában egyáltalán nem futott ilyen közút.
1850-től kezdődően a főbb útvonalakat állami kezelésbe vették, s fenntartásukat az államkincstár vállalta magára. Az útépítésben természetesen az osztrák érdeket vették figyelembe, s arra törekedtek, hogy a magyarországi termények minél kisebb szemveszteséggel jussanak el a birodalom különböző településeire, s ezért akkor sem fordítottak gondot az alföldi úthálózat korszerűsítésére. A valódi útépítési hullám csak 1867 után indult meg, felállították az állami építészeti hivatalokat is, s jó két évtized alatt 26 400 kilométernyi utat építettek meg. 1890-től az abban az évben született első közúti törvény szabályozta az útépítést, s az azt követő két évtized alatt további 15 ezer kilométer hosszúságban épült út hazánkban, s ekkor már az Alföld úthálózatának kiépítésére is gondoltak. Megépült a Dunát, a Tiszát és a Köröst összekötő 301 kilométer hosszú út, továbbá a Dunaföldvárt Debrecenen át Máramarosszigettel összekötő 439 kilométeres útszakasz, és a Berettyóújfalu-Békéscsaba-Orosháza országút 139 kilométer hosszban. Ezek tervezési munkálatait Topperczer Ákos mérnök vezette.
Betonburkolatot 1926 óta alkalmaznak magyarországi utakon, ezek összetétele: cement+zúzottkő+zúzalék+ homok.
A kazáni szoros 1838-ban
Batthyány hajója 1790-ben
G. I.
