Selmec akadémikusai
Selmec akadémikusai
Első professzora, a németalföldi (hollandiai) születésű, s korábban Bécsben élt N. Jacquin lett, aki orvos, botanikus és vegyész képzettségű volt. Hat éven át tanított Selmecbányán, de a később, 1783-ban írt kémiai tankönyve visszatért a bányavárosba mint kötelező olvasmány. Utóda is remek szakember volt: G. Scopoli, aki Dél-Tirolból került hazánkba, s már 1771-ben tankönyvvel lepte meg hallgatóit. Országos hírű tudós volt ő, a természet három országáról írt műve még Csokonai házikönyvtárába is eljutott, s nyilván szívesen forgatták azt Csokonai tudós barátai is.
Úgy tűnik, hogy Selmec csillaga egyre feljebb haladt, a Scopoli-utód, egyben Bergman-tanítvány, Ruprecht Antal munkásságából ugyanis erre következtethetünk. Ő már az ún. antiflogisztikus kémia híve volt, s 1792-ig valóban a lehető legmodernebb szellemben vezette be hallgatóit a vegytan titkaiba. Talán nem véletlen, hogy utóda egy volt selmeci diák, Müller Ferenc lett, aki a nemzetközi színtéren is versenyezhetett a kémia nagyjaival. Müller nevéhez ugyanis már egy kémiai elem, a tellúr felfedezése fűződik, s ilyen dicsőséget bizony nem sok vegyész könyvelhet el magának.
De nemcsak ezért lett Selmec nemzetközi hírűvé, hanem azért is, mert ez volt az első olyan európai főiskola, ahol a hallgatók kötelező laboratóriumi gyakorlaton vettek részt, s midőn 1794-ben megtervezték, a később oly nevessé lett francia főiskola, az École Polytechnique tantervét, ahhoz a magyar iskola szervezetét vették alapul. Liebig ezután már a francia mintára hivatkozva vitte tovább Giessenbe ezt az oktatási módszert, s így terjedt el Európában. A kezdet azonban a selmeciek érdeme.
Ez volt az intézmény virágkora, amelyben tehát Müller elemet fedezett fel, egyik utóda, Wehrle Alajos pedig egy ásványt, amelyet neve után wehrlitnek neveztek el.
