Környezetvédelem
Környezetvédelem
"Az új, kíméletesebb technológiák bevezetése drágább, mint ha megmaradunk a megszokottnál (és kifizetjük a büntetést), ezért nem érdemes rájuk áttérni." Iparunk, mezőgazdaságunk, közlekedésünk sajnos szinte kivétel nélkül efféle gondokkal küszködik – e gondok pedig egytől egyig a gazdasági növekedés torz elképzeléséből származnak. Az elmúlt évtizedek környezetszennyezésének és nem is olyan messzi környezeti katasztrófáinak kellett bekövetkezniük ahhoz, hogy a környezetvédelem – végre már nem csupán mint szólam – nálunk is polgárjogot nyerjen. Azt azonban, hogy valamennyien ráébredjünk, mindennapi feladatunkról és kötelességünkről van szó, csakis alapvető szemléletváltozás – a környezetünkkel való ökologikusabb bánásmód – viheti sikerre.
Ha az előző oldalakon azt próbáltuk körvonalazni, hogy az ipari civilizáció embere késve figyelt fel veszélybe sodródott természeti környezete pótolhatatlan értékére, akkor e késedelem talán még inkább igaz magának a környezetkárosító emberi tevékenységnek a gátak közé szorítására. Az ipari társadalom – kevesek kivételével – nem törődött az intő jelekkel; tudatában sem volt annak, hogy mekkora pusztítást végez nemcsak természeti, de épített környezetében és saját magában is. Különösen áll mindez a volt szocialista országokra. A magyar gazdaság – a maga túlcentralizált, tömegtermelő, anyag- és energiapazarló mivoltában – még az olajárrobbanás leckéjéből sem tanult; hírhedt eocén-programunk, az energiatermelő kapacitás bővítése, de ugyanúgy a növekvő műtrágya- és növényvédőszer-felhasználás, a földek ésszerűtlen táblásítása, az elhibázott arányok az állattenyésztésben (abrakimport mellett kihasználatlan rétek és legelők) csak megerősítették a torz gazdaságszerkezetet, tovább súlyosbították a lakó- és a természetes környezet állapotát.
A gondokkal küszködő kitermelőipar, alapanyaggyártás és nehézipar: a jól ismert "válságágazatok" megmentésére az állam a támogatás növelését választotta – amivel sikerült is életben tartania ezeket az energiaigényes, környezetszennyező iparágakat. Új technológiákra persze már nem futotta; mint ahogyan a mezőgazdaságban is csak a termésmennyiség növekedése volt a cél (mindmáig például alig húsz gazdaság folytat – területe egy részén – vegyszermentes ökogazdálkodást). Súlyos problémáinkat csak fokozta az elhibázott, centralizált területfejlesztés. Az infrastruktúrára szánt pénzeszközöket elsősorban a termelés szempontjából fontos körzetek kapták – teljesen elsorvadtak például aprófalvaink, tanyáink -, a szennyvíz- és hulladékkezelés vagy a környezetkímélő közlekedés fejlesztése viszont nem kapta meg a szükséges támogatást. Környezetszennyezésünk jó része ma e szomorú szocialista örökségből – a hibás iparszerkezet "kényszerpályájából" – adódik; ugyanakkor a mai társadalom is, sajnos, messze-messze van még attól, hogy újfajta környezeti tudatossággal ne a vélt, rövid távú érdekeket hajszolja, hanem környezete megóvásáért küzdjön.
A lábatlani cementgyár
