Természetvédelmünk a múltban és ma
Természetvédelmünk a múltban és ma
A természetvédelem első csírái Magyarországon a múlt század utolsó évtizedeiben jelentek meg: az erdő- és vadászati törvény mellett a fák és a vadak, madarak védelméről is jogszabályok születtek. Az első (és máig egyetlen) természetvédelmi törvény 1932-ben látott napvilágot; legnagyobb eredményének a természetvédelmi területek, majd – már a háború után – a tájvédelmi körzetek életre hívása tekinthető. (Az újabb idők követelményeihez 1961-ben és 1977-ben törvénymódosítással próbáltak igazodni; az átfogó szabályozás – korszerű természetvédelmi, állatvédelmi és környezetvédelmi törvény megalkotásával – már a demokratikus parlamentre vár.) Első tájvédelmi körzetünk 1952-ben a Tihanyi-félszigeten létesül, de még a hatvanas évek végén is csak néhány ezer hektár áll védelem alatt. A fordulópont a hetvenes évek: egy évtized alatt több mint félmillió hektárt vonnak védelem alá és létrejönnek első nemzeti parkjaink is (l. a keretes szöveget). Jelenleg – 1993-ban – öt nemzeti parkunk, 44 tájvédelmi körzetünk, 137 természetvédelmi területünk és többszáz védett helyi értékünk van az országban.
Annak rangsorolása, hogy mely területek és milyen szinten kerüljenek védelem alá, természetesen rendkívül nehéz feladat. A gazdagabb országok, amelyek saját környezetszennyezésüket vagy csökkenteni, vagy sikeresen exportálni tudták, nyilvánvalóan jobban és nagyobb mértékben képesek hazai értékeik megóvására; egy szegényebb országnak sokkal nehezebb mérleget vonnia. Felsorolni is nehéz lenne – ha már választani vagyunk kénytelenek -, mennyi földtörténeti emlék, kőzet- és domborzati típus, hány állat- és növényfaj, természetes társulás szorulna védelemre. Ma már védett szerencsére valamennyi (csaknem 2500) barlangunk; a felszínen azonban, ahol nagyon sokan ma is semmibe veszik a természetes környezet legelemibb kíméletét, sokszorta nehezebb a feladat.
A kőzetek, a domborzat általában nehezebben látható és csak lassan nyomon követhető pusztulásánál szembetűnőbb – s rendszerint visszafordíthatatlanabb – az élővilágé. Eleddig (bizonyíthatóan) 40 növény- és állatfajunk pusztult ki, és 1130 (többségében védett, közel 80 esetben fokozottan védett) faj fennmaradását komoly veszély fenyegeti. A pusztulás különösen szembeötlő a nagyvárosokban és az ipari üzemek, gyárak környékén, vagy az olyan, katasztrofális hatású vízügyi létesítmények térségében (hiszen a vízi élővilág különösen érzékeny), mint a kiskörei víztározó vagy a bősi vízlépcső. Végveszélyben vannak forráslápjaink és láprétjeink. Magas hamu- és kéntartalmú szeneink égéstermékei – savas esőkhöz vezetve – különösképpen erdőségeinket pusztítják. Megritkult, sokszor csak másodlagos erdeink a betelepítések ellenére is ma már csupán 18%-át borítják az országnak; az Alföldön például a természetes lösztölgyesek és nyárasok mindössze egyötödét teszik ki az amúgy is csak foltokban meglévő – legtöbbször ültetett akácosok alkotta – erdeinknek. Nem csoda, hogy háborítatlan állatállományok jószerivel már nem is léteznek az országban. Ennek persze az is oka, hogy az élővilág különösképpen megsínylette a célszerűtlen gazdálkodás térhódítását. A múlt századi folyószabályozásoktól, lecsapolásoktól kezdve a tőzegkitermelésen, az új földek feltörésén keresztül a művelt táblák "rendezéséig" és a helytelen műtrágyázásig megannyi emberi tevékenység felelős országunk természetes élővilágának megritkulásáért. (A talajpusztulásról külön, a következő oldalakon szólunk.)
A jégkorból fennmaradt bátorligeti ősláp molyhos nyírrel
Hóval kitöltött töbrök a Bükk-fennsík Nagy-mezején
