A hattyúk
A hattyúk
A kis hattyú (Cygnus bewicki) a magas észak lakója, nálunk legfeljebb alkalmi vendég az őszi-téli hónapokban. Az énekes hattyú (Cygnus cygnus) a 18. században még fészkelt a hazai nagy mocsarakban, ma ritka téli vendégnek számít. Erősen terjeszkedik viszont a bütykös hattyú (Cygnus olor). Igaz, a Balatonnál és a Dunán látható nagy fehér madarak valamennyien féldomesztikált példányok, osztrák díszparkokban tenyésztett madarak leszármazottai. Évről évre mind több helyen látjuk őket, és bár viselkedésük sok tekintetben a vad hattyúkéra emlékeztet, féldomesztikált voltukat nyomban elárulják, amikor, főként télen, a madárbarátok kinyújtott kezéből is hajlandók elvenni a felkínált kenyérdarabkákat. Az ivarérett példányok hófehérek, csőrük narancssárga, felette a jellegzetes fekete bütyökkel, melyről a nevüket kapták. Nyakukat nyugalmi állapotban többnyire kissé begörbítve tartják, repülés közben előre nyújtják. A fiatalok barnák, csőrszínük világosabb. A bütykös hattyú agresszív természetű madár, fészkelőhelye környékéről más vízimadarakat, különösen a nyári ludakat elüldözi, de fészke védelmében akár az embert is megtámadja. Izgalmi állapotban tollait felborzolja, szárnyait kissé felemelve, pöffeszkedve úszik, miközben nyakát egészen hátrahajtja.
