Katona és Kisfaludy
Katona és Kisfaludy
A színházügy nagy jelentőségét mutatja az a tény is, hogy a század első felében jóformán minden magyar író, köztük Kisfaludy Sándor, sőt Berzsenyi Dániel, később Petőfi Sándor is, kísérletezett drámaírással vagy fordítással is. A drámairodalom szempontjából fordulatot hozott, mikor az 1810-es években, az Erdélyi Muzeum című folyóirat pályázatára megszületett – több más jeles dráma, így Bolyai Farkas történeti színművei mellett – Katona József Bánk bán című tragédiája. Katona (1792-1830), aki pesti egyetemi évei alatt szoros munkakapcsolatot alakított ki az épp ott játszó magyar színtársulattal – fordított, átdolgozott darabokat, s maga is játszott -, irodalmi olvasottsága és színházi tapasztalatai révén kiváló tragédiát írt: a korban divatos történelmi téma feldolgozásában a nemzeti-társadalmi kérdések és a modern erkölcsi, személyiséglélektani problémák kiegyenlítve tudtak jelentkezni, kiváló dramaturgiai fogások és nagyszabású romantikus színpadi dikció alkalmazásával. Katona, akinek több érdekes történelmi színműve is fennmaradt, melyek közül néhányat már a maguk korában is bemutattak (Jeruzsálem pusztulása, Ziska, a táboriták vezére), a Bánk bánt csak könyv alakban tudta megjelentetni (1820), a darab bemutatását (Kassa, 1832; Nemzeti Színház, 1839) nem érhette meg; csak halála után vált a Bánk bán a nemzeti érdekű színjátszás példaművévé, melyet – szimbolikus érvényénél fogva – 1848. március 15-ének forradalmi estéjén is eljátszottak.
Katona mellett elsősorban közönségformáló hatását tekintve volt nagy jelentőségű Kisfaludy Károly (1788-1830) darabírói tevékenysége. Ő pályáját történeti hősi színművek írásával kezdte (A tatárok Magyarországon, 1813 stb.), ám ezeknek zajos, általa olcsónak ítélt sikerét elvetvén, inkább a jelenkori életből vett témákra írott vígjátékokra tért át (A kérők, 1817; Csalódások, 1828), melyeknek jellem- és helyzetkomikumra építő, viszonylag egyszerű szerkezetével, ügyesen szatirizáló, enyhén didaktikus, de szellemes figuraalkotásával a pesti színházi műsor jelentős átalakítását érte el. Nagy íróink általában a magas irodalmi beccsel bíró tragédia műfaját művelték – a harmincas években Vörösmarty megírta a Salamont, a Vérnászt, a Czillei és a Hunyadiak címűt, Teleki László 1841-ben a Kegyencet -, a színház viszont inkább tartott igényt a modern, romantikus, kalandos, "hatásos" színműveltre, melyekből – francia és német mintára – igen rövid idő alatt hazai "tömegtermelés" is kialakult (Obernyik Károly, Czakó Zsigmond, Hugó Károly stb. tollából). A színpadi műfajok között külön figyelmet érdemel e korban az 1840-es években kialakuló népszínmű, mely a megszokott vígjátéki sémákat sajátos magyar népi környezetbe helyezve dolgozza fel, megteremtve vele a népiesség színpadi változatát is. A népszínművek, melyekben egyszerű anekdotikus elemek váltakoznak (népies) énekes betétekkel, hatalmas sikert arattak, s jelentős mértékben meghatározták a magyar színház későbbi fejlődését is; e darabok közül kiemelkedik Szigligeti Ede (1814-1878) több munkája: a Csikós, a Két pisztoly és a Szökött katona.
Kisfaludy Károly nemcsak költő és író, de festő is volt. Éjszakai szélvész c. alkotása a korai magyar romantikus képzőművészet egyik drámai hangulatú darabja
Laborfalvy Róza és Lendvay Márton a Bánk bánban
