A magyar rovásírás
A magyar rovásírás
A Kárpát-medencében letelepedő magyar nép a három európai íráskultúra, a latin, a görög és a cirill határterületén találta magát. A honfoglalók azonban már nem voltak írástudatlanok. Kultúrájuk már egyáltalán nem a nomádoké, annál jóval fejlettebb. Török nyelvű pásztornépekkel érintkezve sajátították el az írást. Ír szavunk is ótörök eredetű jövevényszó. A 7-8. században nagy birodalmat alkotó türkök rovásírása is végső soron a föníciai betűírásból származott, amely az iráni szogdoknak a közvetítésével jutott el hozzájuk. Ebből alakult ki a magyar rovásírás is, amely tehát távoli rokona a latin betűs írásnak, és egészen a 17. századig párhuzamosan élt a latin írásbeliséggel főleg a székelyek körében, akik leginkább megőrizték az ősi nemzetségi társadalom hagyományait.
A rovásírásnak talán legszenzációsabb lelete 1799-ben a rögtön Bécsbe szállított nagyszentmiklósi (ma Románia) rovásírásos aranykincs volt. Feliratainak a megfejtése máig sem sikerült. Az 1930-as években egy ősnyomtatvány kötéstáblájában bukkantak egy pergamenlapra írt rovásírásos ábécére, bár a székelyek inkább fapálcára rótták betűit. Az 1960-as években Ipolyságtól északra a felsőszemerédi templomban fedeztek fel egy 15. századból származó rovásírásos feliratot, amely bizonyította, hogy nemcsak a székelyek körében használták a rovásírást.
A székely-magyar rovásírás elsöül föllelt szövegemléke: az enlaki (Erdély, Románia) templom orgonája fölött egy deszkalapon olvasható a vésett felirat: Georgyius Musnai. Csak egy az Isten. Deuteronomium VI
