Búcsúinkról általában
Búcsúinkról általában
A korai Árpád-korban vezeklők és zarándokok hazánkon is átvezető útjainak célpontja Jeruzsálem, Róma és Bizánc voltak, ahol jámbor királyaink is emeltek zarándokházakat. Magyar zarándokok ritkán jutottak el olyan távoli szent helyekre, mint a hispániaiak vagy az írországiak; ők, ha vétkeikre külországban kerestek bocsánatot, a leggyakrabban Aachen, Mariazell, Czestochowa kegyképeit keresték fel. Idehaza korán búcsújáró helyekké lettek szent királyaink sírjai, Szent Gellért nyughelye vagy a Szent László csodálatos vízfakasztásainak hagyományával összefüggésben tisztelt szentkutak. A Szent Vér-csodák, a csodásan vérző oltáriszentség Európaszerte ismert kegyhelyeinek megfelelőit hazánkban is megtaláljuk: Báta, Garamszentbenedek őrzi e típus emlékét, míg Budaszentlőrinc Remete Szent Pál relikviái, Újlak Kapisztrán János sírja révén vált búcsújáró hellyé. Szűz Mária búcsús tisztelete a középkorban még nem volt olyan jelentős, mint később, de a Pozsony melletti Máriavölgy kegyhelye Árpád-kori.
A barokk időszakban, a 18. századtól megújuló búcsújárások viszont már a Mária-tisztelet jegyében fogantak. Egy-egy csodatévő Mária-kép vagy -szobor köré ettől az időtől szerveződtek a zarándoklat színpompás hagyományai, legendái; gyakran országos hírűvé lett kegytemplomok épültek, a búcsújárás elválaszthatatlanul beépült a népi jámborságba, Róma pedig sorra engedélyezte a búcsúi napokat és helyeket. E gyors fejlődésnek köszönhetően a 20. századra a régi országterületen 250 körülire emelkedett e helyek száma, ma pedig a trianoni országterületen félszáznál több, zömében Mária-kegyhely működik, gyakran országos vonzerővel.
