Kodály Zoltán (1882-1967)
Kodály Zoltán (1882-1967)
Nagyszombati diákévei után a Zeneakadémia és a budapesti bölcsészeti egyetem hallgatója lett. Mint zeneszerző a német romantika ösvényén indult el, de a magyar hagyományok iránti érdeklődését jelzi, hogy egyetemi értekezését a népdalok versformájáról írta. Vikár Bélának az 1890-es évek végén készült fonográf hengerei hívják fel Kodály (és Bartók) figyelmét arra, hogy a történelmileg hiteles, művészileg tökéletes magyar népzenét nem a 19. századi divatos népdalkiadványokban, hanem a magyar falvakban kell keresni, s lehet megtalálni. Kodály 1905-től 1914-ig bejárja Erdély, Bukovina, a Zobor-vidék, a palóc táj falvait, s az onnan hozott sokszáz dallam megváltoztatja zenei és emberi világképét. Hivatásának tekinti, hogy ezt a kincset – még mielőtt kipusztulna – összegyűjtse, tudományosan tanulmányozza, feldolgozásokkal és később az iskola útján a hazai műveltségbe beillessze; másrészt: a népdal hagyományára épülő új műzenét hozzon létre.
Mint zenetudós, cikkek sorában elemezte a népdalok történetét, fennmaradásuk módját, zenei jellegzetességeiket, de fontos felfedezéseket tett közzé a magyar zenetörténet tárgyában is. Ismételten hangsúlyozta és példákkal bizonyította, hogy a magyar zenetörténetet csak a népzene ismeretében tudjuk megérteni. Ez a felismerés a Kodály utáni magyar zenetudósok munkásságát is meghatározta.
Mint zenei nevelő, Kodály három dolgot akart: hogy a zenei műveltség rangját elismerjék az iskolákban és az egész kulturális életben; hogy a zenei szakképzésben nagyobb szerepet kapjon a hallás és a tudatosság nevelése; végül pedig hogy a magyar népdalt a zenei képzés alapjává tegyék. E célokat szolgálta mindenekelőtt számos cikk és előadás, azután a tanítványai által kezdeményezett mozgalmak (főként a "Magyar Kórus" mozgalom) támogatása; oktatási módszerek kidolgozása, illetve kidolgoztatása; pedagógiai célú kis darabok százainak komponálása; a kórusmozgalmak elméleti irányítása; könnyű kórusok komponálása iskolai és amatőr énekkarok számára.
Kodály mint zeneszerző a késő romantikus hagyományt ötvözte a magyar népdalok világával. Korai zongora- és kamaraműveiben a század eleji francia iskola hatása is felismerhető. 1920 tájától fogva elsősorban vokális komponista: a népi vagy irodalmi szövegek serkentik ihletét. Az énekhangon át közvetlenebbül érvényesül a népzenei hagyomány, ugyanakkor e művekben megtestesül az az eszme, hogy az embereket a kórusok vezessék el az iskolai énekóráktól a legmagasabb rendű műzenéig. Kodály nagy számú énekkari művén kívül a vokális mű-csoportba tartozik két oratóriuma (a Psalmus Hungaricus 1923, és a Budavári Te Deum 1936), két színpadi játéka (Háry János 1926, Székelyfonó 1932) és sok szólisztikus dala. A korai korszakot kivéve csak néhány hangszeres művet köszönhetünk az alkotó Kodálynak: hét tánca (Galántai táncok, Marosszéki táncok) a verbunkos zene és a népi zenekarok hagyományát akarják egyesíteni, a "Felszállott a páva" c. variáció és a Concerto a népzenei motívumok és a nagyzenekari műfajok között keres egyességet.
