A szabadakarat válsága: Heliáne (1947)
A szabadakarat válsága: Heliáne (1947)
A Heliáne cselekményében egy intellektuális beavatás ironizált leírása: szatíra, amely az írónak a különböző huszadik századi szellemi szekták tevékenysége iránti kételyét jelenti be. Valójában a Prae visszavétele. De több is ennél: arra kérdez rá, milyen mértékű az egyes ember cselekvési lehetősége abban a világban, ahol minden személyes ténykedés eleve korlátozott. Megidéz egy természeti katasztrófát, hogy ezzel a végveszéllyel szembesítse az embereket: de még ennek az árnyékában is legfeljebb csak néhány etikusan gondolkodó embert tud elképzelni, akik legalább gesztusaikban kiválnak az irányított átlagból.
A regény története akárha egy Swift-féle kaland, avagy egy Candide-variáció is lehetne a maga furcsa szigetén játszódó történetével, ha Határ Győző nagyszerű szerkesztői művészetével a leírásban a történeteket nem tolná egybe. A mozaikok ugyanis nem külön lezáruló történetek, hanem az egész regény magában hömpölygeti az összes történetet, mindegyiket külön-külön lezáratlanul is hagyva. Sőt a szereplők neve is váltakozik a regényben: kiejtés és hangalak is különválik a megjelenítésben. Mondhatnánk azt is: labirintusban. Talán a bulgakovi életműhöz hasonlítható Határ Győzőnek ez a fajta történet- és szereplő-kezelési módja, megjegyezve, hogy a két író egymástól teljesen függetlenül, nem is hallva egymásról alakított ki hasonló történelmi-életrajzi körülmények között hasonló alkotói technikát.
A Heliánéval leginkább társítható alkotási mód a huszadik századi irodalmi modernségnek az a formája, amelynek eszménye maradt ugyan az irodalmi mű megalkothatóságának igénye, de tudatában van mindannak a poétikai és filozófiai tapasztalatnak, amely ellene is mond ennek: kitűnő nyelvi leleménnyel és nagyszerű szerkesztőkészséggel megírott regényeiben éppen a történetek befejezhetetlenségét, a világban való tájékozódás lezáratlanságát mutatja be. Egyszerre gyönyörködtet és kétségbeejt: a nyelv elbűvöl, a kompozíció biztat: bennük és általuk mégis az életutak töredezettségét élhetjük át, és rádöbbenhetünk az ember állandó kiszolgáltatottságára. Koestlerrel és Orwellel egyidőben, de sohasem direkt politikai célzattal, hanem az emberi tájékozódás mechanizmusának vizsgálataként „kísérletezi ki” szövegeiben a kreatúralét ellenében a „nem szolgálás” éltető erejét.
Szerb Antal (balra) és Kerényi Károly az Utas és holdvilág korszakában
