„Igaz egész csak ellentéteiddel együtt lehetsz”
„Igaz egész csak ellentéteiddel együtt lehetsz”
Szabó Lőrinc verseinek sokak által dicsért formai erőssége: ennek a sokféleségnek az összefogása a kompozícióban. Sokat emlegetett merész poétikai szabálytalanságai (mint például a versbeszédét meghatározó, a mondat és a sor összhangja ellenében alkalmazott, mindkettőt külön-külön egyszerre erősítő és bontó áthajlásai) változtathatatlannak látszó rend szabályain ütött sebek; az üdvözülésért kiáltó szenvedés ziháló jajdulásai.
A felnőtt költő mindkét korszaka el is különíthető egymástól, de mindegyikben érzékelhető is a másik jelenléte. Mintha századunk világirodalmának olyan nagy lírikusai vitatkoznának ezekben a költői szólamokban, mint Gottfried Benn és T. S. Eliot, akiket ő maga is fordított. Mindkét olvasat érvényes a másik figyelembevétele nélkül is. Mégis a kétféle tendenciájú olvasatnak az egyszerre való érvényessége jelentheti a Szabó Lőrinc-i költészet világirodalmilag is érvényes nagyságát.
Költői alakját imigyen látjuk feltűnni. És ezért reprezentálhatja ezt a századot. A századot, amelyben minden következetes törekvés éppen önmaga ellentétére váltott át; ahol a kimondott szó a megfogalmazásba fogás pillanatától máris mást fedez; a tett pedig állandó ellenkezésben él az erkölccsel; és az ember végső menedéke, a magány is újabb kiszolgáltatottság terepévé lényegül át: „Magányod barlangját kard kutatja át”. Minden látványosan önmaga ellentéteként is létezik. Egyidejűleg is, utólag szemlélve méginkább. A költő is keresztúton áll, mint évszázadának emberisége. Minden újabb lépéssel minduntalan vissza is utal jövőbe indító mintájára, pályakezdése mesterére, a tanítványkodása idején éppen Dante Purgatoriumát fordító Babitsra: Szabó Lőrinc maga is poklokat megjárt, paradicsomi harmóniára vágyó hősök társa.
Szabó Lőrinc és felesége, Mikes Klára Tihanyban, 1957 nyarán
Szabó Lőrinc egyik utolsó fényképe a budapesti Volkmann utcai lakásuk teraszán
