A legújabb korban
A legújabb korban
Ettől kezdve a nyelvjárások nemcsak egymással álltak kölcsönhatásban, hanem a föléjük boltozódó, egyre nagyobb területet meghódító, egyre több jelenségre kiterjedő normatív nyelvváltozat(ok)kal. A fentiekből kitűnik: téves az a vélekedés, hogy a nyelvjárások a köznyelv „romlott” változatai lennének. A történeti fejlődés iránya fordított: a nyelvjárásokból fejlődött ki hosszú évszázadok spontán integrációjával és – a 18-19. sz. nyelvújításától kezdődően – tudatos nyelvalakítás révén az országos (pontosabban: nemzeti) normát követő magyar irodalmi és köznyelv. Bár még napjainkban is kerülnek nyelvjárási elemek, formák a sztenderd (nyelvi norma) körén belülre (buzgár, el kell menjek), az ellenkező hatás messze számottevőbb: a rádió, televízió, újságok, könyvek, iskolázás hatása oly erős, hogy még a legkisebb faluban is, az erősen hagyományőrző nyelvjárási környezetben felnövő új nemzedék is – második nyelvváltozatként – elsajátítja a köznyelvet. Kedvező esetben ez a folyamat belső kettősnyelvűséghez (diglossziához), a szóban forgó nyelvváltozatok természetes munkamegosztásához vezet. A nyelvjárásnak tehát nem kell kihalnia: megmaradhat szűkebb közösségi, illetőleg familiáris nyelvhasználati formának, miközben a nyilvános és hivatalos kommunikáció fő eszközévé a köznyelv válik (a köznyelvi funkciókat ellátó, de enyhén nyelvjárási színezetű vidéki köznyelvet szokás regionális köznyelvként is emlegetni). Ahhoz, hogy egy beszélő szabadon és magabiztosan tudja váltogatni, alkalomhoz igazítani megtanult nyelvváltozatait, a nyelvművelésnek és embernevelésnek fel kell számolnia annak a tévhitnek a maradványait, mely szerint a nyelvjárási beszéd a faragatlanság, iskolázatlanság megtestesítője.
A 19. és 20. század népi íróinál a nyelvjárási elemek – válogatott – beemelése az irodalmi nyelvbe határozott törekvés, tudatos vállalás volt (Petőfi, Arany, Móricz Zs. Veres P., Tamási Á. stb.). Céljuk az írói nyelv színesítése és a népi figurák, élethelyzetek hitelességének a fokozása volt.
