A nyelvi attitűd
A nyelvi attitűd
Nyelvhasználatunk egyik fontos meghatározó, befolyásoló tényezője a nyelvhez, a nyelvekhez, változataikhoz, egyes elemeikhez, szabályaikhoz való beállítottságunk, szakszóval: attitűdünk. Amit okkal, ok nélkül – csúnyának, értéktelennek, elavultnak, megbélyegzőnek érzünk, azt kerüljük, amit viszont szépnek, értékesnek, hasznosnak, helyesnek tartunk, azt követjük. A nyelvben is. A nyelvjárások visszaszorulásában például nagy szerepe volt és van a nyelvjárási beszédmód meglehetősen általános negatív megítélésének. De a kisebbségi nyelvek térvesztésének egyik oka az, hogy a favorizált államnyelvhez viszonyítva kevésbé értékesnek tűnik maguknak a kisebbségieknek – vagy egy részüknek – a körében. A hazai szlovák vagy az ausztriai magyar látványos visszavonulásának egyik lényeges oka ez. Az idegen nyelvek tanulásában is szerepet játszik a tanulandó nyelvhez való viszonyulásunk. Ha ez negatív – ahogy volt nálunk az orosszal szemben, amikor kötelezően tanulandó nyelv volt 1949 és 1989 között –, akkor a várt eredmény is elmarad. Ha pozitív – ahogy az angollal szemben az –, akkor az eredmény nem marad el. De gondoljunk akár a névdivatra is: azokat a neveket részesítjük előnyben, amelyeknek ilyen-olyan okból pozitívan viszonyulunk (legyen az Izaura, Szamanta vagy Pamela), kerüljük viszont azokat, amelyekkel hadilábon állunk (Adolf, Tasziló, Ubul). Ne feledjük: a nyelvi attitűd nem nyelvi, hanem társadalmi okokra megy vissza, a nyelvi érvek utólag társulnak a nyelven kívüliekhez! A nyelvek, nevek szépségéről nyilatkozva bizony – akár akarjuk, akár nem – az adott nyelveket és neveket hordozó közösségekhez, személyekhez való viszonyunk alapján nyilatkozunk.
