A létbizonytalanság iskolájában
A létbizonytalanság iskolájában
Költészetének centrumában ugyanis mindvégig az eredeti életterv és a vele való viaskodás maradt, hiszen a kollégiumból való kényszerű távozása után, a dunántúli vándorévek idején megkezdődik a „vidám természetű poéta” programjának bomlása és átalakulása. 1797 nyarán ismeri meg Komáromban életének igazi szerelmét, Vajda Juliannát, akit verseiben Lillának nevez. A Lilla szerelem reményei és szomorú kifejlete nagy szerelmi líra megszületéséhez járulnak hozzá – az anakreóni dalokban éppen úgy az érett, költői erejének teljében lévő poéta szól, mint a szerelmi bánat nagy verseiben, amelyek közül A Magánossághoz (1798), A Tihanyi Ekhóhoz (1803) vagy A Reményhez (1803) a magyar líra örök értékű alkotásai. A fájdalmas szerelmi – s egyben egzisztenciális – kudarc költői feldolgozása távolról sem egynemű. Idetartozik – például – a Dorottya c. vígeposz (1798), amelyben láthatóan az egy szerelemben csalódott költő a szerelem (a testi szerelem) bízvást féktelennek tekinthető kavargásába menekül, vagy a rövid ideig tartó csurgói segédtanítósága (1799) idején készült színdarab, a Karnyóné depressziós bohóckodása. Ezekben a művekben és e művek mögött azonban érlelődik a fordulat, az eredeti élettervtől való s nagyon is nehéz búcsú. A boldogság énekesének egyik utolsó nagy alkotása alighanem A Pillangóhoz c. nem hibátlan, de megrendítő költeménye (1803), az 1801-ben keletkezett Az ember a poézis első tárgya c. vers pedig drámaian nyílt bejelentése annak, hogy új költői világkép épül.
