Az epika helyzete 1948–1955 között
Az epika helyzete 1948–1955 között
A fordulat évétől (1948) kezdve csak egyhangú kórus szólalhatott meg minden művészetben, a politikai követelményeknek messzemenően meg kellett felelni. A legnehezebb helyzetbe alighanem az irodalom, s ezen belül is az epika került, hiszen a legközvetlenebbül itt látszott számonkérhetőnek a pártprogramok téziseinek sora. Ezért az epika sokkal jobban megszenvedte a sematizmust, a közvetlen pártirányítást, a műnem az említett biztató előzmények ellenére kevesebb hazai hagyományra támaszkodhatott, kevésbé kötődött a világirodalom vérkeringéséhez, szemléletmódjai és poétikai eszközei eleve egyneműbbek voltak a lírához képest. Ráadásul a legjelentősebb alkotók közül sokan nem – vagy alig – publikálhattak (Füst Milán, Kassák Lajos, Kodolányi János, Németh László, Szentkuthy Miklós). S ha mégis jelen lehettek, vagy eleve gyanakvás övezte őket (Nagy Lajos, Tamási Áron, Illyés Gyula, Rónay György), vagy „csalódtak bennük” (Déry Tibor, Veres Péter, Örkény István). Így a negyvenes években indulni szándékozó fiatalok pályakezdése vagy félbeszakad (Szabó Magda, Mándy Iván, Mészöly Miklós), vagy félresiklik (Karinthy Ferenc, Cseres Tibor, Sarkadi Imre), s a korlátozottság mindenképpen megkésve teszi csak lehetővé az igazi kibontakozást.
Irodalmunkban az ötvenes évek közepén a líra ragadta magához a kezdeményezést, s nagyszabású szemléleti-poétikai forradalmakat hajtanak végre fiatalabbak és idősebbek. Az epika mindig lassúbb reagálású, de ekkor igen hamar megindul itt is a változás. A leginkább vállalkozó szellemű alkotók felismerik, hogy az erőltetett nagyregénykoncepció nem időszerű, s az adott viszonyok között nem is engedi meg a hiteles ábrázolást, ezért a kisregény, a kisepika és a dokumentatív műfajok felé fordulnak (elsőként Déry Tibor, Sarkadi Imre). A társadalmi forradalom tragikus torzulásai felismertetik egyrészt hatalom és erkölcs drámai konfliktusait, másrészt a hétköznapok kisvilága s annak átlagembere felé terelik az érdeklődést. Míg addig szinte kötelezően a régi és az új világ ütközése volt a fő konfliktus, addig most már az új világon belüli, abból keletkező s nem is osztályjellegű ellentétek válnak központivá. S az eszményített jövőt ígérő forradalmi romantika helyét a jelenközpontú igazmondás foglalja el. Poétikailag pedig az eredeti értelméből kiforgatott, sematizált móriczi út helyébe lépnek a valódi irodalmi utak, a többféleség ígérete. Új programot 1956-ig nemigen lehetett megfogalmazni, de kimondatlanul is ezen újító szempontok alakították a színre lépő pályakezdő, novellákkal jelentkező nemzedék alkotóit, akiket – bár nem mind szerepelnek benne – az Emberavatás nemzedékének is szokás nevezni a hasonló című antológia (1955) alapján. Ebben a kötetben – és ebben a korszakban – Sánta Ferenc, Szabó István, Csurka István, Moldova György, Galgóczi Erzsébet és mások etikai és poétikai igényessége okkal ígérte az epika újjászületését.
