HÁROM PORTRÉ (Tarján Tamás)
HÁROM PORTRÉ
(Tarján Tamás)
(Tarján Tamás)
A gondolati líra szerves hagyományán belül is külön, organikus életet él az intellektuális verselés. A kifejezés kissé megtévesztő módon majdhogynem filozófiai költészetet jelöl. Néha tényleg erről van szó.
Általánosabb azonban az a – tárgyiasságában is megújuló, a közérthetőséggel is fölvértezett – tradíció, mely főként Babits, József Attila, Weöres és Pilinszky, illetve alkalmanként más mesterek indíttatására alapozva épít szuverén versvilágokat. E lírai intellektualizmusnak három – egymástól meglehetősen elütő, mégis örömest rokonuló – képviselője Orbán Ottó, Tandori Dezső és Petri György.
A három arcél fölvillantása előtt ezúttal is jeleznünk kell, hogy e reprezentatív törekvések hátországát más, ugyancsak fontos életművek képezik. Az ún. 1953-as nemzedék soraiból a sikereit később főleg abszurd drámaíróként arató (s egy folyamszerű életrajzi regényt is publikáló) Görgey Gábor (1929–) „hozzá késett” Orbánékhoz, lírájában az intellektualitást gyakorta az érzékiség felől közelítve meg. A festőművész Kondor Béla (1931–1972) későn fölfedezett költészete szikár, közlő, intenzív versbeszédével Petriébe is belekapcsolódik. Gyurkovics Tibor (1931–) a lélektani elemekkel telített, sokszor játékos dalszerű verselést egészen a sanzonforma közkedveltségéig hevítette sok műfajú, egyenetlen munkásságában. Kárpáti Kamil (1929–) költészete a történelmi csapdahelyzetből és a kritikai visszhangtalanságból szabadulva elsősorban a művészet ihlette költeményekkel tűnik ki, szeszélyes termésben rejtve, szórva el az igazi értékeket.
Bár a „nőköltők”, költőnők megkülönböztetés kevéssé szerencsés, markáns tehetségű egyéniségek hoznak sajátos témákat, asszonyi érzékenységet és okosságot költészetünkbe. Székely Magda (1936–) már a Kőtábla (1962) kötetcímmel kifejezte morális igényességét, mögöttesen a történelmi élményeit és Isten-képét is. Gergely Ágnes (1933–) a szerelemféltés és az otthonos, gondolatteli egyedüllét líráját szakrális, biblikus fénytörésben formálja.
Akárcsak ők ketten, Beney Zsuzsa (1930–) is sokat tanult Pilinszkytől. Műfajokat váltogató, izzó munkásságát, személyiségét híven jellemzi, hogy egy kritikai pályázaton (természetesen álnéven) a saját lírájának máig legteljesebb, a bírálókét felülmúló elemzését adta, első díjat nyerve.
