Szóbeliség és írásbeliség
Szóbeliség és írásbeliség
A folklór, különösen a népköltészet legfontosabb jellemvonásaként szokás említeni azt, hogy „szájról szájra” hagyományozódik, nem rögzítik írásban. Ez általában véve igaz, ám az utóbbi évszázadokban a parasztok körében is megnőtt az írni-olvasni tudók aránya. Feljegyzések, levelek, daloskönyvek, később akár önéletrajzi művek készültek. Az olcsóbb nyomtatványok eljutottak a nép körébe. Feliratokat készítettek vagy készíttettek. A vőfélykönyveket ha nem is olvasták fel, mégis az írott szöveg alapján adták el a rigmusokat. Másrészt a népszokás, a zene, a tánc, a viselet nem is írható le pusztán a „szóbeliség” fogalmával. Egyszóval, inkább kölcsönhatásról beszélhetünk. Sokszor tapasztaltuk, hogy kitűnő mesélők (Palkó Józsefné, Kurcsi Minya, Lacza Mihály és mások) írott szövegeket vettek alapul, például Grimm-meséket olvastattak fel maguknak, hogy növeljék szövegtudásukat.
