A vörös postakocsi
A vörös postakocsi
Krúdyban többször ébredt vágy a valóság teljesebb, regénybeli megírására is. Az első Szindbád-novellák után, 1913-ban a „pesti vásárt” – a századforduló magyar fővárosának regényét akarta megírni. Realista szándéka azonban különös formát öltött: a valóságból ismert alakokat a vörös postakocsi álombeli tájak felé vitte; ábrándokba. Szereplői jórészt élő alakok – Alvinczi Eduárdot Szemere Miklósról, a híres kártyásról és lóversenyzőről mintázta, a Pattantyús utca hölgyei is éltek – de véglegesen elregényesítve és időtlenítve (A vörös postakocsi, 1913). Így a regény inkább az elszállt ifjúság líráját adja, s a századforduló pesti társadalmából azokat az alakokat, lezüllött írókat, óbudai kispolgár lányokat, gazdag polgárasszonyokat, örömlányokat, hírlapírókat, kis színésznőket, kupeceket, „akiknek a társadalmi rangja – Ady szavaival – tisztázatlan, s állandóan a napidíjas és az Úristen között lebegő”. Társadalmi szempontokat Krúdy az ábrázolásban nem érvényesít, emberről, világról mindent a férfi és a nő kapcsolatán keresztül mond el. A vörös postakocsi az első sajátos Krúdy-regény, csillogó novella-darabok, prózába fogott költemények sorozata, regénnyé a főhős személye és a hangulat kapcsolja a fejezeteket. Álom és valóság egybemosódik, a jelen és a múlt is. A hősök tudatában csakúgy, mint az ábrázolásban. Regényhőseit később is gyakran ültette vörös postakocsikba, hősei át-átsétáltak egyik műből a másikba (Őszi utazások a vörös postakocsin, 1917, Nagy kópé, 1922, Az utolsó gavallér, 1925, A kék szalag hőse, 1926). De megnyugtató tájra, ahol időzni hosszabban lett volna érdemes, sohasem érkeztek. Krúdy sok-sok regénye közül talán a Hét bagolyt (1922) s Boldogult úrfikorombant (1927) méltányolja legteljesebben az irodalomtörténet. Eme „dércsípte” remekekben is a részleteket, az alakokat, az atmoszférát festi nagy művészettel, az életen végleg felülemelkedő író csendes bölcsességével, korai művei olykor modorosan stilizáló romantikájától egy bensőségesebb költőiséghez érkezve. A húszas években jutott legmesszebb a történelem írói feldolgozásában (Három király, 1926–1930), s készítette végső mérlegét a dzsentriről is (Valakit elvisz az ördög, 1929).
