A Sáraranytól az Árvácskáig
A Sáraranytól az Árvácskáig
Móricz Zsigmondot sokáig megkésett naturalistának tartották. Nem egészen ok nélkül; a szociális és tartalmi új jelentős részben naturalista tematikában és enyhén naturalisztikus színezetben jelentkezett művészetében. Ember-koncepciójában azonban kezdettől túllépett a naturalizmus természeti-determinista elképzelésén. Nemcsak a novellában, a regényben is új megoldások fűződnek nevéhez. Első korszakának regényeiben a naturalizmus, az impresszionizmus és az expresszionizmus eredményeit gyümölcsöztette (Sárarany, Az Isten háta mögött, A fáklya, 1917). A Légy jó mindhaláligban (1920) pszichológiai remeket teremtett, a Tündérkertben a történelmi regény új változatát hozta, az Életem regényében (1939) az idő problémáját a század nagy példáihoz méltóan oldotta meg. Az epika határát a lehető legszélesebbre feszítette a lírával. A Pillangó (1925) keserédes idill, A boldog ember (1935) szinte „szájról szájra ének”. A betyár énekekben szól, a Rózsa Sándor első kötete a népdal motívumaira utal, s az Árvácska (1941) zsoltárokba írt fejezetei már-már a neorealizmust előlegezik. Móricz Zsigmond, mint a nagy realisták, szigorú kritikusa volt korának. A kevesek közül való volt az 1942-ben meghalt író – Thomas Mann jól látta –, aki a 20. században is megőrizte a poézist.
„Szegény feleségem, aki 1925. április 2-án halt meg, a legnagyszerűbb karakterek és zseni lelkű emberlátók közé tartozott.” Holics Janka, Móricz első felesége 1925-ben
Móricz Zsigmond utolsó fényképe 1942-ből
