A legjelentősebb újítók
A legjelentősebb újítók
A századvégre teljesedik ki – a korábban is tárgyalt – Vajda János (1827– 1897) pályája. A népies dalformától induló, gyakran ciklikus kompozícióiban a természetélmény egyre filozofikusabb tematizálással jelentkezik (Sirámok). A lírai én itt eltávolodik, sőt elidegenül tárgyától: a lét fenyegető, ellentmondásokban megjelenő, lényegében megközelíthetetlen szférának tűnik számára. Radikális individualizmusa szenvedőlegesen, kozmikus magányként éli át önállóságát (A nyugtalan zarándok, A bikoli fák alatt, Nyári éjjel). Vajda legjobb darabjaiban a romantikától örökölt monologizáló beszédhelyzet nem lezáró, végleges önértelmezést akar nyújtani, hanem olyan motivikus fejlesztést nyújt, mely a sejtetés bizonytalansága felé lendíti a verset (Nádas tavon). Szerelmi lírájában szintén az érzelmi ellentmondások sora figyelhető meg, melyek folyvást visszautalnak énjének alapvető diszharmóniájára (Szerelem átka, Gina emléke). A végzetesség élményének hiperbolikus képességű szuggesztivitása teszi méltán népszerűvé a Húsz év múlva c. költeményt. E költészetre általában is jellemző a szenvedélyes pátosz dikciója, a felnagyítás poétikája, kozmikus-őstipikus motívumok látomásos megformálásával. Hogy hagyománya mit jelentett a Nyugat első nemzedéke számára, arról Ady Endre verse is számot ad (Találkozás Gina költőjével).
Komjáthy Jenő (1858–1895) miszticizmusa egyedülálló fejlemény irodalmunkban. A filozófia és a művészet egybefonódását valló romantikus ihletettsége mellett különösen Spinoza panteizmusa, Schopenhauer képzettana, Nietzsche önteremtő heroizmusa hatott rá. De világképének meghatározó alapja a gnoszticizmus (azaz a hitigazságokban való elmélyedés) volt: azon ősi, mitikus-vallási hagyomány, mely az ember megváltását a földi lét börtönéből az önnön isteni eredetére rádöbbenő tudással (gnózis) véli elérhetőnek. A misztikus eksztázisban elérhető átlényegülés artikulálja e líra legfőbb témáját, határozza meg poétikai eszköztárát. Komjáthy költészete így lesz a misztikus létegység gyakorlata, „eleven tette”. A szimbolikus kifejezésmódnak inkább romantikus változatához kötődik, semmint annak Nyugat-Európában kialakuló századvégi formáihoz. Vagyis kevésbé a sejtetés, a sugallat poétikájára támaszkodik, inkább a transzcendens szférákat ostromló megnevezés, a kimondás bűvöletében él. Himnikus nyelvi áradásait a fény szimbóluma fogja össze, mely önszimbólum is, a lírai én üdvözült állapotának létmódja és kifejeződése egyszerre. Legjobb verseiben Komjáthynak sikerül elkerülnie a monotóniát, s valóban új lehetőségeket fedez fel a magyar költői nyelvben (Újjászületés, Jelenések, Lehellet, Az ősige, Egyszerre stb.). A Nyugat első nemzedéke lelkesen fedezte fel magának e lírát – Babits, Kosztolányi, Juhász Gyula sok mindenben tőle indulva formálták modernségüket. Napjainkban pedig szövegkiadások, tanulmányok sora jelzi, hogy újra feléledt iránta az érdeklődés.
A Nyugat majdani költői a század legelején Komjáthy Jenő tiszteletére társaságot alapítottak
A portré 1874-ben készült Reviczky Gyuláról. A költő ekkortájt értesült törvénytelen származásáról, s arról, hogy apja elherdálta örökségét
