Reliktumfajok Magyarországon
Reliktumfajok Magyarországon
A jégkor éghajlata – mint arról a Pleisztocén című földtörténeti részben olvashattunk – periodikus változásokkal jellemezhető: a jeges időszakokat (glaciálisokat) jégmentes periódusok (interglaciálisok) váltották fel, s ezeken belül sem volt egyenletes az éghajlat. Bár az egyes jeges, illetve hidegebb korszakok közötti melegebb periódusok idején a harmadidőszak élővilágát képviselő fajok – egyre csökkenő számban – vissza-visszatelepültek a Kárpát-medencébe, összességében (főleg az északabbi területeken) jelentősen szegényedett a fajösszetétel.
A biogeográfiai változások főleg az utolsó jégkorszaktól követhetők jól nyomon. A Kárpát-medencében az egykori élővilágra vonatkozóan igen hasznos adatokkal szolgálnak a virágpor-maradványok, valamint a fás vegetáció képviselőinek megszenesedett maradványai. A harmadidőszaki növény- és állatvilág gyakorlatilag teljesen eltűnt a Kárpát-medence területéről, egykori képviselőik ma tőlünk délre, lényegesen melegebb klímájú régiókban lelhetők fel. Néhány fajuk azonban a mai napig megtalálható országunkban. Ezek közül említsük meg a közismert szelídgesztenyét (Castanea sativa), a diót (Juglans regia), a szúrós csodabogyót (Ruscus aculeatus), valamint a Hévízi-tóban tenyésző tengerparti kákát (Schoenoplectus litoralis).
A jégkor idején számos olyan faj talált hazánk területén menedéket, amelyek ma főként a havasi-alhavasi régióban fordulnak elő. A glaciális idők tanúiként említhetjük a tőzegmoha-fajokat (Sphagnum sp.), a kereklevelű harmatfüvet (Drosera rotundifolia), a lisztes kankalint (Primula farinosa) és a medvefül kankalint (P. auricula), a Lumnitzer szegfűt (Dianthus plumarius subsp. Lumnitzerii), a szürke bogáncsot (Carduus glaucinus), a győzedelmes hagymát (Allium victorialis), a lila csenkeszt (Festuca amethystina), és a sort még lehetne folytatni. Ezek a fajok ma Magyarországon a hűvös mikroklímájú élőhelyeken, főként a középhegységek északias, meredek lejtőin, sziklafalak árnyékában illetve a sík- és dombvidéki tőzegmoha-lápfoltokban találhatók meg; többségük a Kárpátokban még viszonylag gyakorinak mondható.
Az illatos virágú Lumnitzer szegfű (Dianthus plumarius subsp. Lumnitzerii) a jégkor idején húzódott le hazánk területére. Ma főleg csak az Aggteleki-karszt és a Bükk néhány pontján fordul elő
A jégkor – ezen belül a glaciálisok – állatvilágában jelentős szerepet töltöttek be az emlősök, amelyeknek fosszíliái nagy számban kerülnek elő a negyedidőszak üledékeiből (lásd még a Negyedidőszakkutatás című részt). A lemming és a havasi nyúl az egykori tundrák állatvilágát idézi. A hideg, száraz sztyepeken nagy testű növényevők éltek, mint például a gyapjas orrszarvú, az őstulok, a jávorszarvas és a mamut. Ez utóbbiak maradványai gyakran kerülnek elő a Duna, illetve a Tisza és mellékfolyóinak kavicsos üledékeiből. A hegyvidéki barlangok lakójának, a barlangi medvének a maradványai szintén viszonylag gyakorinak mondhatók. A növényekkel ellentétben a jégkori állatvilág szinte nyomtalanul eltűnt hazánk területéről, eltekintve néhány alacsonyabb rendű (főleg ízeltlábú) fajtól, amely tőzegmoha-lápjainkban a mai napig fennmaradt.
