Talajképző tényezők
Talajképző tényezők
1. Földtani (geológiai) tényező. A földfelszínt felépítő kőzetek a talajképződés szervetlen kiindulási (alap-) anyagai (innen a nevük: talajképző kőzet, anyakőzet), amelyek ebbéli szerepét, jelentőségét alapvetően fizikai és kémiai tulajdonságaik határozzák meg, ezek viszont elsősorban származásuk függvényei (magmás, üledékes, metamorf kőzetek). A kőzet fizikai tulajdonságai (tömör vagy laza volta, szemcsézettsége stb.) az élővilág megtelepedésének feltételeit befolyásolják; kémiai (ásványi) összetétele pedig az aprózódás-mállás jellegét, illetve a talajképződés során felszabaduló (táp-) elemek skáláját és mennyiségét szabja meg.
2. A domborzat – amely értelemszerűen a legszorosabb kapcsolatban van a földtani tényezővel – egyrészt közvetett módon, további természeti tényezők mennyiségi viszonyainak módosítása révén gyakorol befolyást a talajok képződésére, másrészt közvetlenül a talajpusztulás (erózió), ill. a talajhordalék-felhalmozódás (akkumuláció) ütemét és mértékét határozza meg. Pl. a tengerszint feletti magasság növekedése okozta hőmérsékletcsökkenés és csapadéktöbblet, valamint a mérsékeltebb párolgás következtében a hegységekben általában kilúgzottabb, agyagosabb, savanyúbb (erdő-) talajok képződnek; a különböző kitettségű lejtőkön a besugárzási viszonyok és a csapadékmennyiség, következésképp a vízhasznosulás eltérései a különféle nedvességellátottságú talajtípusok törvényszerű elkülönüléséhez vezetnek; a mély fekvésű síkokon, völgyekben, lapályokban öntés- és lejtőhordalék-talajok halmozódnak fel, illetve ugyanitt a víztöbblet a hidromorf – nátriumsók jelenléte esetén a szikes – talajok képződését determinálja stb.
A talajok a maguk sajátos tulajdonságaival vissza is hatnak a domborzatra; úgy is mondhatjuk: a domborzat fejlődésének egyik fontos jelzője a talajtakaró képződése és – látványosabban – pusztulása. A talajpusztulás és az ezzel együttjáró domborzatváltozások (alacsonyodás, felárkolódás, lejtőszög-módosulás stb.) sebessége talajtípusonként – sőt az egyes típusokon belül, szintenként is – eltérő, ami elsősorban az egyes talajszintek fizikai tulajdonságainak (törmelékesség, szemcseméretek, humusz- és agyagtartalom stb.) különbségeivel, valamint a talajképző kőzetek szintén eltérő erodálhatóságával függ össze. A talajok lepusztult és hosszabb-rövidebb szállítás után felhalmozódott anyaga – más oldalról – ugyancsak a domborzat szintkülönbségeinek csökkenéséhez járul hozzá.
A talajok alapvető vízgazdálkodási (nedvességdinamikai) típusai. a – átmosó (kilúgzó) vízgazdálkodási típus; b – egyensúlyi („liftező”) vízgazdálkodási típus; c – párologtató vízgazdálkodási típus
3. Az éghajlat – mint az egyik legösszetettebb és feltétlenül a legmobilisabb tényező – talajképző hatását gyorsan változó elemei (hőmérséklet, csapadék, párolgás, szél) révén fejti ki, ám e hatás értelmezéséhez az említett elemek további rész-elemekre bontása elengedhetetlen. Nem mindegy ugyanis, hogy lég- vagy talajhőmérsékletről, légköri csapadékról vagy annak beszivárgott formájáról, a talajoldatról, a szél talajnedvesség-szabályozó vagy erodáló (defladáló) hatásáról stb. beszélünk-e – noha a közvetlen összefüggés közöttük nyilvánvaló. Az éghajlat talajképző szerepét legszemléletesebben mégis talán a növényzet – mint az éghajlattól nagymértékben függő („következmény-”) tényező – befolyását is figyelembe vevő, komplex, ún. nedvességdinamikai modellekkel jellemezhetjük (lásd az ábrán). Az egyes nedvességdinamikai (vízgazdálkodási) típusok az adott (nedves, átmeneti jellegű, száraz) éghajlaton kialakult növényformációknak (erdő; sztyep, erdős-sztyep; sivatagi-félsivatagi növényzet) a csapadék hasznosulását (az elpárolgás-beszivárgás arányát), következésképp a talajoldat mozgását szabályozó, ezáltal a talajok fontos genetikai tulajdonságait meghatározó hatásáról tájékoztatnak. A pozitív vízmérlegű területek erdei alatt a talajoldat-mozgás (és vele az anyagáramlás) uralkodóan lefelé irányul, ami kilúgzott, gazdag szinttagozottságú erdőtalajok törvényszerű képződéséhez vezet; sztyepterületeken az elpárolgás-beszivárgás egyensúlyát a csernozjomok talajoldatának a talajszelvényen belüli fluktuálása („liftezése”) jelzi; míg a vízoldható sókat tartalmazó talajnedvesség jellemzően felfelé irányuló mozgása a száraz éghajlatú és/vagy magas talajvízállású területek sós-szikes talajainak kialakulásában játszik döntő szerepet. E vízgazdálkodási típusok között természetesen számos átmenet létezik.
Magyarország genetikai talajtérképe (a Magyarország Nemzeti Atlaszában megjelent térkép alapján, összevonva és egyszerűsítve). 1 – Ramann-féle barna erdőtalajok (barnaföldek); 2 – agyagbemosódásos barna erdőtalajok; 3 – pangóvizes (pszeudoglejes) barna erdőtalajok; 4 – savanyú, nem podzolos barna erdőtalajok; 5 – kovárványos barna erdőtalajok; 6 – csernozjom barna erdőtalajok; 7 – rendzina talajok; 8 – erubáz talajok; 9 – mészlepedékes csernozjomok; 10 – alföldi mészlepedékes csernozjomok; 11 – réti csernozjomok; 12 – futóhomok; 13 – humuszos (és csernozjom jellegű) homok; 14 – nyers öntéstalajok; 15 – mocsári és ártéri erdők talajai; 16 – rétláp- (síkláp-) talajok; 17 – réti talajok; 18 – szoloncsákok; 19 – szoloncsák-szolonyecek; 20 – (réti) szolonyecek
4. A domborzattól és az éghajlattól egyaránt függő vízrajzi tényezőnek két alapvető megjelenési formája van, amelyeknek hatásterületei nem azonosak, de részben átfedhetik egymást: a felszíni vizek talajképző (öntéstalajokat létrehozó-gyarapító), illetve pusztító (oldalazó-partalámosó) tevékenysége a folyóvölgyek sávjaihoz kötött, míg a felszín alatti vizek (talajvizek) hatása a mindig sokkal terjedelmesebb alföldi síkok talajait érinti. Utóbbi hatás erőssége a talajvíz felszínhez viszonyított mélységétől, évszakos szintingadozásától, áramló vagy pangó voltától stb. függ: az időszakos vagy állandó felszíni vízborítás a láp-, a kapilláris talajnedvesség tartós jelenléte a gyökérzónában a réti, oldott nátriumsó-tartalma pedig a szikes talajok képződését határozza meg.
5. Az eddig említett „élettelen” talajképző tényezők mindegyikétől többé-kevésbé maga is befolyásolt élővilág talán a legközvetlenebb és legsokoldalúbb hatást kifejtő tényező. Három nagyobb, sajátos talajképző szerepet betöltő élőlény-csoportra osztható: a talajon élő növénytársulások (természetes vegetáció), a talajban élő mikroorganizmusok, és a talajlakó állatok életközösségei.
A természetes vegetáció az adott éghajlathoz vagy más domináns természeti tényezőhöz (víz) igazodva tartósan azonos, közvetlen hatást gyakorol a talajképződésre. Egyrészt a talajok szerves anyagának folyamatos forrásául szolgál; másrészt a gyökerekkel elérhető kőzettérből felveszi, testében felhalmozza, elhalása után a talajban feldúsítja a növényi tápanyagokat; harmadrészt gyökereinek növekedése, vastagodása a víz és a levegő számára átjárható talajszerkezetet alakít ki. Mint láttuk, nem kevésbé jelentős közvetett talajképző hatása sem: párolgásszabályozó funkciója révén a talajoldatok mozgását befolyásolja (vesd össze az előző oldali ábra nedvességdinamikai modelljeivel).
)
A fontosabb magyarországi talajtípusokban lejátszódó talajképző folyamatok és társulásaik (Stefanovits P. [1992] nyomán összevonva és egyszerűsítve).
Jelmagyarázat:
ooooo uralkodó folyamat (jelenléte vagy előzetes fellépése nélkül nem képződhet az adott talajtípus);
OOOOO jellemző (típusmeghatározó) folyamat (minőségi változást okoz a talajképződés menetében); ¤¤¤¤¤ kísérő folyamat (a talajképződés jellegét alapvetően nem változtatja meg);
a *-gal jelölt talajtípusok technikai okokból nem,
a **-gal jelöltek pedig a csoport legelterjedtebb típusával összevonva szerepelnek a talajtérképen
A mikroorganizmusok tevékenysége a talaj holt szerves anyagának lebontása és humuszanyagainak felépülése szempontjából nélkülözhetetlen. A talajban a hőmérséklet- és nedvességviszonyok, a szellőzöttség, a kémhatás stb. függvényében különböző mikroorganizmus-életközösségek működnek; tevékenységük talajtípusonként eltérő összetételű humuszanyagok képződését eredményezi, amelyek viszont a talajképződés további menetére gyakorolnak döntő hatást. Pl. az erdők csersavban és ligninben gazdag holt szerves anyagát (avar) elsősorban a savas kémhatású környezetet kedvelő talajgombák bontják, a keletkezett bomlástermékek (humuszsavak) között az agresszív fulvosavak dominálnak, amelyek a talajoldattal lefelé szivárogva (lásd kilúgzó nedvességdinamika) először a könnyen oldható sókat (leggyakrabban a szénsavas meszet) távolítják el a talajszelvényből, majd az ellenálló szilikátásványok rácsát is megbontják. Vasvegyületek és agyagásványok képződnek, amelyek a barna erdőtalajok ún. felhalmozódási (B-) szintjeinek legjellegzetesebb alkotórészei. Ezzel szemben a füves mezőségek (sztyepek) növénymaradványait – semleges, ill. gyengén bázikus körülmények között – talajbaktériumok bontják, a keletkezett termékek elsősorban nagy molekulatömegű, kolloid jellegű huminsavak, huminsavas kalciumsók (ún. Ca-humátok), amelyek – lévén vízben oldhatatlanok – a mélyebb szintekbe önmaguktól nem juthatnának le.
Itt válik nyilvánvalóvá az élővilág harmadik nagy csoportjának nélkülözhetetlen talajképző szerepe: a humuszanyagokat – nagy felületen egyesítve, összekeverve a szervetlen ásványi alkotórészekkel – a talajlakó állatok (mindenekelőtt a földigiliszták) szállítják le és oszlatják el a szelvény teljes mélységében. E folyamatot nagyszerűen tanúsítja a csernozjom-talajok lefelé fokozatosan kivilágosodó, a humuszos anyaggal kitöltött gilisztajáratok metszeteitől sűrűn csíkozott-pettyezett altalaja. A vízhatás alatt álló talajokban a levegőtlenség hosszabb-rövidebb időtartama alatt legfeljebb anaerob baktériumok működhetnek. A mikrobiológiai aktivitás a vízzel tartósan átitatott láptalajokban a legcsekélyebb, ezért a nagy tömegű holt szerves anyag bomlatlan állapotban, tőzegként halmozódik fel.
6. Az emberi társadalom igen hatékony és egyre intenzívebb talajképző, talajtulajdonság-módosító tevékenységét kissé részletesebben és történetiségében a következő oldali keretes szövegben tekintjük át.
