A Bánsági-hegyvidék
A Bánsági-hegyvidék
A Temes-Cserna ároktól nyugatra terül el a középhegységi jellegű, erősen szabdalt felszínű, erdőborította Bánsági-hegyvidék. A rendkívül változatos földtani felépítésű vonulatokat a szerkezeti-kőzettani adottságokhoz igazodó felszínformák sokszínűsége jellemzi. E térségben is jelen vannak a Déli-Kárpátokat felépítő nagyszerkezeti egységek. A legelterjedtebbek a Géta-takarók kristályospalái, s kisebb területen, elsősorban az Almás-hegységben felszínre kerül a Dunai-egység is. A Bánsági-hegyvidék vonulatait számos medence, szerkezeti mélyedés (pl. Resicai-, Almás-medence) tagolja. A főként észak-déli futású hegységek törésekkel átjárt, eróziósan erősen felszabdalt tömbökként jelennek meg. A hegyvidék legérdekesebb részei a jól karsztosodó mészkőhöz kötődnek. Az Aninai-hegységben a karbonátos üledékburok a Géta-, az Almás-hegységben a Dunai-egység része. A gazdag karsztos formakincsből is kitűnnek a látványos szurdokvölgyek (pl. Karas-, Néra-szurdok, Kazán-szoros). A hegyvidék legmagasabb csúcsai a központi fekvésű, tömeges megjelenésű Szemenik-hegységben találhatók (Piatra Goznei: 1447 m). A térség éghajlata sokkal enyhébb a Déli-Kárpátokénál, kevesebb a fagyos nap és a hó, a csapadékértékek viszont nem különböznek lényegesen. A vonulatokat lomboserdők borítják: az alföldi térszíntől 7–800 m-ig megritkult állományú, irtásrétekkel tagolt tölgyesek, fölöttük bükkösök húzódnak.
A hegyvidéket járva megkapóan szép táj tárul elénk, amikor elérjük az Aninai-hegység (Munţii Aninei) karsztterületét. A meredek mészkőfalakkal határolt Néra-szurdok egyike a Kárpátok azon kevés völgyeinek, melyeken nem lehet száraz lábbal végigmenni: a szurdok alján vezető, sziklába faragott egykori ösvény csak részben járható, az erős sodrású folyócska kitölti a teljes völgyaljat.
A Bánsági-hegyvidék déli részén húzódó, a Dunáig kifutó Almás-hegység (Munţii Almaj) formakincsével, kőzettani változatosságával szinte egymaga megjeleníti a terület sokszínűségét. A hegységet északi irányból átszelve először kisebb szerpentin-szurdokokban haladunk, majd kristályospalákból felépülő vonulatok meredek lejtőin felkapaszkodva, homokkőtérszíneket keresztezve a legmagasabb csúcs, a Nagy Szvinyica (Svinecea Mare) 1224 m-es mészkőormára jutunk. Délen, a távolban már a Dunát határoló felső-jura–alsó-kréta mészkőfalak fehérlenek, de addig még szén- és ércbányász kolóniák kicsiny házcsoportjait érintjük, az erdőkben pedig csehül beszélő favágókra akadhatunk. Utunk egy szubmediterrán jellegű növényzettel borított, karrosodott felszínű plató peremén ér véget. Alattunk, 2–300 méter magas, függőleges sziklafalakkal keretezve a Duna hömpölyög a Kazán-szorosban. E lenyűgöző szurdok a Bánsági-hegyvidék és a szerbiai Miroč-hegység között kialakult al-dunai völgyszakasz legkeskenyebb része. A Duna medre a szoros bejárata előtt 1000 m széles, a mészkőfalak közé jutva azonban 150–200 m-re szűkül (sőt a duzzasztás előtt csak 80 méter volt a távolság a két part között!). A vízmélység rendkívül megnő (jelenleg kb. 60 m), a fenéken mély üstök, „kazánok” sorakoznak, a leghatalmasabb közülük csak 7,5 méterrel van a tengerszint fölött. A bal part híres Széchenyi-útja a vaskapui duzzasztás következtében ma már víz alatt fekszik.
A hegyvidéket járva megkapóan szép táj tárul elénk, amikor elérjük az Aninai-hegység (Munţii Aninei) karsztterületét. A meredek mészkőfalakkal határolt Néra-szurdok egyike a Kárpátok azon kevés völgyeinek, melyeken nem lehet száraz lábbal végigmenni: a szurdok alján vezető, sziklába faragott egykori ösvény csak részben járható, az erős sodrású folyócska kitölti a teljes völgyaljat.
A Bánsági-hegyvidék déli részén húzódó, a Dunáig kifutó Almás-hegység (Munţii Almaj) formakincsével, kőzettani változatosságával szinte egymaga megjeleníti a terület sokszínűségét. A hegységet északi irányból átszelve először kisebb szerpentin-szurdokokban haladunk, majd kristályospalákból felépülő vonulatok meredek lejtőin felkapaszkodva, homokkőtérszíneket keresztezve a legmagasabb csúcs, a Nagy Szvinyica (Svinecea Mare) 1224 m-es mészkőormára jutunk. Délen, a távolban már a Dunát határoló felső-jura–alsó-kréta mészkőfalak fehérlenek, de addig még szén- és ércbányász kolóniák kicsiny házcsoportjait érintjük, az erdőkben pedig csehül beszélő favágókra akadhatunk. Utunk egy szubmediterrán jellegű növényzettel borított, karrosodott felszínű plató peremén ér véget. Alattunk, 2–300 méter magas, függőleges sziklafalakkal keretezve a Duna hömpölyög a Kazán-szorosban. E lenyűgöző szurdok a Bánsági-hegyvidék és a szerbiai Miroč-hegység között kialakult al-dunai völgyszakasz legkeskenyebb része. A Duna medre a szoros bejárata előtt 1000 m széles, a mészkőfalak közé jutva azonban 150–200 m-re szűkül (sőt a duzzasztás előtt csak 80 méter volt a távolság a két part között!). A vízmélység rendkívül megnő (jelenleg kb. 60 m), a fenéken mély üstök, „kazánok” sorakoznak, a leghatalmasabb közülük csak 7,5 méterrel van a tengerszint fölött. A bal part híres Széchenyi-útja a vaskapui duzzasztás következtében ma már víz alatt fekszik.
