GYÖNGE
GYÖNGE, (gyön-ög-e) mn. tt. gyöngét. Képzésre nézve hasonló a sürge, fürge, nyuzga melléknevekhez, am. süröge, füröge, nyuzoga, vagyis sürögő, fürögő, nyuzogó, melyek a sürög, fürög, nyuzog igékből eredtek. Nyelvhasonlat szerént hajdan létezhetett gyönög ige is, melyből lett gyönögő, gyönöge, gyönge. 1) Első csirában vagy növésben levő, új növésü, új hajtásu; ki nem fejlett, meg nem szilárdult, meg nem erősödött. Gyönge fű, vetemény, vessző. Addig hajlik a vessző, míg gyönge. (Km.). Gyönge tök, kukoricza. Gyönge hajtások, sarjak. Gyönge liba, pulyka. Ezen értelemben általán a fiatal állatokról, kivált pedig a növényekről mondják. 2) Átv. ért. könnyü, nem terhelő; pl. gyönge eledel; erőtlen, pl. gyönge gyomor, gyönge kéz, gyönge bor, gyönge ember; lágy, hajlékony, pl. gyönge szív, gyönge vaj, gyönge viasz; gyöngébb az írós vajnál. (Km.) Fínom, lágy érzésü, különösen a népdalokban: gyönge szerelem, gyönge csók, gyönge siralom, gyönge kedves, gyönge lábad fázik, gyönge harmat neveli a búzát, gyönge virág, gyönge szűz stb. (Erdélyi János). Rokonságait l. GYÖN alatt. Végre: szilárdság nélküli, engedékeny, pl. gyönge előljáró, gyönge apa, gyönge király.
