Lépfene
Lépfene (anthrax) a házi állatoknak, nevezetesen a kérődzőknek, heveny fertőző betegsége, mely róluk az emberre is átragadhat. Előfordul mindenfelé a földön, egyes vidékeken azonban különösen honos és főleg a szarvasmarha- és juhállományban óriási veszteséget okoz, ámbár újabban, a talaj okszerü művelésének terjedésével inkább csak árvizes, mocsaras vidékekre szorul. Emberek jóval ritkábban szoktak megbetegedni s jobbára csakolyanok, akik állatok körül foglalatoskodván, a fertőzésnek gyakrabban ki vannak téve. A betegséget egy pálcika alaku hasadó-gomba okozza, mely a betegek vérében felette nagy számban van jelen- 0,003-,010 mm. hosszu, 0,001-0,0012 mm. vastag, egyenes, nem mozgó, valamivel vastagabb végekkel (rajzát l. Baktériumok), melyekkel egymáshoz illeszkedve a pálcikák hosszabb láncolatokat képeznek. Aránylag tetemes nagyságuk miatt a bacillusok már az egyszerü mikroszkópok segélyével jól megláthatók a vérben, melynek egy-egy cseppjében sok ezer számra vannak jelen a vérsejtek között. Az ilyen vérnek igen kis cseppjét megmerevített tápláló kocsonyába vagy húslevesbe oltva, a bacillusok hosszabbodnak, fonalakká nőnek ki, majd ez utóbbiak ismét pálcikákra tagozódnak, vagy pedig kevésbbé kedvező körülmények között apró fénylő szemcsék, spórák fejlődnek bennök, melyek külső befolyásokkal szemben nagy ellenálló képességgel felruházva, hosszu ideig életben maradhatnak, mig kedvező viszonyok között kicsiráznak és bacillusokká nőnek ki. Ugy a bacillusokat tartalmazó vér, mint a mesterséges tenyészet igen kis részletének beojtása valamely fogékony állat bőre alá vagy vérébe, a betegséget minden tünetével előidézi. A bacillusok ugyanis a vérben gyorsan szaporodnak, miközben mérgező anyagokat termelnek, melyek azután megölik a szervezetet. Hasonló módon történik legtöbbször az ember és némelykor az állatok természetes megfertőztetése is, ha t. i. a bőrükön vagy szájuk nyálkahártyáján esetleg jelenlevő friss sérülésbe lépfenés betegnek vagy hullának fertőző vére kerül bele; ilyen eredetü rendszerint az állati hullák boncolásával, lebőrözésével és bőrök s ezek függelékeinek feldolgozásával foglalkozó egyének, továbbá mészárosok, szakácsok stb. L.-s megbetegedése. Az állatok azonban az esetek többségében a tápcsatorna, a gyomor, illetőleg jóval gyakrabban a bél falán keresztül fertőzik meg magukat. Az ember is , ugy mint a húsevők állatok is, megbetegedhetik azért, mert lépfenés marha vagy birka húsát eszi meg. Az ilyen hús egészen friss állapotában csak bacillusokat pedig a gyomor emésztő nedve tönkreteszi, de ha a hús egy ideig a levegőn állott, akkor a felületére tapadó vérben levő bacillusokból spórák fejlődhettek, ezek pedig a gyomron keresztül sértetlenül áthaladhatnak a bélbe, ahol azután az alkalikus béltartalomban kicsiráznak, megtámadják a bél falát s később a vérbe is benyomulnak és ezzel elterjednek az egész testben. A kérődző állatoknál az a fertőzésnek rendes módja, hogy spórákat tartalmazó takarmányt, főleg szénát, vagy legelés közben spórás földdel szennyezett füvet esznek, amidőn a spórák hasonlóképen sértetlenül átmennek a gyomrokon keresztül a bélbe. A takarmány akkor fertőz, ha abba valamely módon lépfenés anyag keveredett, p. felakasztott bőrökből lecsepegő vér, beteg állatok ürüléke vagy ilyenekből érvágással kibocsátott vér. A takarmány bacillus- és spóratartalma azonban legtöbbször onnan ered, hogy a talaj, melyen az nőtt, fertőzve volt. A L. bakteriumai ugyanis szerves anyagokban gazdag talajban, kellő nedvesség és melegség jelenlétében, más növények módjára szaporodhatnak és spórákat is képezhetnek. Utóbbiak, dacolva a szárazsággal és nedvességgel, a nagy hideggel és a forrósággal, hosszu időn keresztül változatlanul, de azért élve maradhatnak mindaddig, mig a külső viszonyoknak kedvező alakulásával csiráznak, a belőlük fejlődött bacillusok pedig később ismét spórákat termelnek. Ily módon az egyszer valamely módon, p. L.-s állati hullák felületes elásása folytán, fertőzött talaj hosszu időn keresztül állandó forrását képezheti a fertőzésnek. A ragály tenyészésére legalkalmasabbak a mélyebben fekvő s már emiatt is szerves anyagokban gazdagabb s amellett nedves vidékek, valamint általában a mocsaras, állóvizes, turfás vagy koronkinti áradásoknak kitett földterületek. Az ilyeneken nőtt takarmánynövények annál inkább közvetíthetik a fertőzést, mert mindig tapad hozzájuk bizonyos mennyiségü föld vagy iszap. Ugyanitt azonban ugy az álló-, mint a kútviz is fertőzhet s különösen veszedelmes e tekintetben a kevéssé mély kutak vize, melyekbe a felületes földrétegeket az esőviz belemossa. Közvetlenül beteg emberről vagy állatról egészségesre a baj nem szokott átragadni, ill. csak akkor, ha a beteg kibocsátott vére vagy fertőző ürüléke az egészséges egyén valamely sérülésébe jut; mindazonáltal a beteg veszedelmes a környezetére, mert megfertőzheti a vele érintkező tárgyakat, ezek pedig később közvetítik a fertőzést.
Emberen a betegség legtöbbször a bőr felületes sérülésein keresztül történt fertőzés következtében, az u. n. pokolvar (carbunculus) képében szokott fellépni. A test valamely részén, legtöbbször az arcon vagy valamelyik végtagon, bolhacsipéshez hasonló, viszkető, vöröses bibircs keletkezik, ezen körülbelül fél nap mulva szederjes vagy kissé sárgás hólyagocska fejlődik, mely később barnás pörkké beszárad. Az ekkor már érzéketlen göcs körül később újabb apró hólyagok fejlődnek, melyek keletkezésük sorrendjében szintén beszáradnak, időközben pedig a szomszédság megdagad, a daganat kezdetben tésztás, később keményebb tapintatu, fölötte a bőr kezdetben halvány piros, később szederjes szint ölt. A kedvező lefolyásu esetekben a daganat fejlődése valamely pontján megállapodik és egyes elhalt részei különválása után gyógyulás áll be. Máskor bizonyos idő mulva súlyos rosszullét jelei, láz, émelygés, fejfájás, borzongás mutatkoznak és a gyengeség fokozódásával végül a halál következik be. Némely esetekben valamely testrésznek tésztás daganata fejlődik és csak később keletkeznek a daganat fölött az említettekhez hasonló hólyagok; a betegség itt is később általánossá válhatik és halállal végződhetik. Belső fertőzés után a betegség erős láz, hasi fájdalmak, rohamosan fokozódó gyöngeség tünetei között szokott kifejlődni, melyekhez később még s test különböző részein keletkező pokolvaras daganatok csatlakozhatnak.
Állatokon a L. pokolvar alakjában ritkán észlelhető; még leginkább lovakon és szarvasmarhákon. Gyakoribb a nyelv és a száj nyálkahártyájának elsődleges megbetegedése a nyálkahártya valamely sérülése következtében. A nyelv ilyenkor rohamosan megduzzad, felületén szederjes hólyagok keletkeznek, melyek helyén később rossz kinézésü fekélyek jönnek létre, majd a duzzanat a pofákra is átterjed, a midőn már a lélekzés igen nehéz s végül a beteg fulladás v. általános fertőzés következtében elpusztul. Jóval gyakoribb az általános megbetegedés képében fejlődő L., amely oly rohamosan fejlődhetik, hogy a betegek gutaütéshez hasonló módon hirtelen pusztulnak el, vagy pedig az állatok egy v. több napon keresztül lázasok, étvágytalanok, igen elesettek, reszketnek, nehezen lélekzenek, esetleg véres hasmenést mutatnak, s végül teljesen kimerülve elhullnak. A betegség azonban fejlődésének bármely szakában megállapodhatik és a kóros tünetek alábbhagyásával a betegek meggyógyulhatnak.
A gyógykezelés jobbára csak a helybeli megbetegedés eseteiben vezet eredményre. A fejlődő daganat sebészi kezelése, többszörös bemetszése és fertőtlenítő szerekkel való kezelése, esetleg maró szerekkel való étetése által sokszor sikerül a beteg testrészben levő ragályt részben kiüríteni, részben magában a szövetben megsemmisíteni. Általános fertőzés esetén lázellenes szerek belső beadásával és a szervezet élénkítésével sikerül némelykor vélt érni.
A betegség elleni védekezés abban áll, hogy lehetőleg kerüljük a lépfenés állatokkal és ilyenektől származó terményekkel való érintkezést. Olyan egyéneknek, kik foglalkozásuknál fogva ezt el nem kerülhetik, arra kell ügyelniök, hogy bőrük sehol sérülve ne legyen, mert a sértetlen bőrön keresztül a ragály nem képes áthatolni. A belső fertőzés ellenében legjobban a fogyasztásra kerülő állatok gondos szakértői megvizsgálása (l. Húsvizsgálat), illetve a L.-s állatok megsemmisítése véd meg. Az állatoknak megvédése céljából gondoskodni kell arról, hogy a takarmány és az állatoknak hozzáférhető egyéb anyagok és tárgyak, valamint a föld talaja meg ne fertőztessék, ill. az állatok ilyen takarmányhoz stb. hozzá ne férhessenek. E végből szükséges a hullákat kellőképen ártalmatlanokká tenni, a betegek állóhelyeit fertőtleníteni, az állatokat a fertőzötteknek ismert legelőktől távol tartani; utóbbiak egyébiránt rendszeres talajjavítással ártalmatlanokká tehetők. Ahol a fertőzést ilyen módon nehéz megakadályozni, ott az állatok ellenálló képességének fokozása védőojtással (l. o.) védheti meg őket a fertőzéssel szemben. Az állatok L.-je az 1888. VII. t.-c. értelmében a hivatalból jelentendő betegségek közé tartozik.
