GEPIDIA PUSZTULÁSA – GEPIDA MARADVÁNYOK
GEPIDIA PUSZTULÁSA – GEPIDA MARADVÁNYOK
A gepidák számára katasztrofális háború végeredményének ismeretében megszólaltatva a régészeti forrásokat, a történeti adatokkal sok tekintetben egybevágó képet nyerünk. Az Alföldön, a Tisza–Maros–Körös vidékén a pusztulás szinte egyetemes volt, eddig nem ismert olyan gepida temető (következésképpen falu sem), amelynek 567 után egyértelmű folytatása lenne. Elenyészően kevés azoknak a gepida temetőknek (s velük együtt ismét falvaknak) a száma is, amelyeknek 567 után avar kori folytatása van, ilyenek inkább a Temesközben vannak, ahol jelentősebb gepida továbbéléssel lehet számolni. Mindez jól összevág azzal, hogy az avarok a háború során a Körös–Maros közti vidéket pusztították el, a másik oldalról pedig azzal a régészeti megfigyeléssel, hogy a korai avarságnak éppen ezen az „üres”, állattartásra alkalmassá vált síkságon alakult ki az egyik jelentős települési centruma.
Más volt a helyzet a Temesközben, ahol egykorú bizánci források 600 táján gepida falvakról tudósítanak, valamint a Szerémség és Szlavónia Duna–Dráva menti sávjában, ahol még a 9. században is említenek gepidákat. Az avar belső települési rend megszilárdulása után, tehát a 6–7. század fordulóján keletkezett új „avar” temetőkben a gepida maradványok már nem vagy alig ismerhetők fel, hiszen az avar társadalmi rendből és szokásvilágból éppúgy nem tudták magukat kivonni, mint az avar birodalmat „elárasztó” perzsa-bizánci viselet és divat alól.
163Mindezek ismeretében az erdélyi helyzet is érthető. A gepidák pusztulása Erdélyben is katasztrofális volt. A kereken 30 ismert és értékelhető 6. századi gepida temetőből 567/568-ban legalább 25-nek megszakadt a használata – természetesen a hozzájuk tartozó falvak élete is. Nem dönthető el, mennyiben tulajdonítható ez a törés a langobard támadás elleni összpontosításnak (vagyis annak, hogy a fegyverbíró férfiak a Tiszához vonultak, s onnan nem tértek vissza), avagy a Maros mentén betörő avarok elleni védelmi csatának s a vereséget követő megtorlásnak.
Az 567/568. évi avar behatolással kapcsolatos a malomfalvi gepida telep és temető teljes elhagyása – nyoma sincs ott többé gepidáknak. A pusztasággá vált gepida falu egykori helyén talált korai avar telepgödör („9. ház”) és a Borsóföldön feltárt korai avar gödörház (35. ház) a lakosságcsere bizonyítéka.
Az Alfölddel ellentétben néhány Maros menti (Marosnagylak, Marosveresmart), egy mezőségi (Mezőbánd) és egy Nagy-Küküllő menti (Baráthely 3. temetője) gepida temető folyamatos használata bizonyítottnak tekinthető. Többségük nagy kiterjedésű, esetleg több száz temetkezést tartalmazó sírmező, a korai avarságtól közvetlenül megszállt területtől keletre és északra. Valamennyi meglehetősen távol esik az erdélyi avar–gepida összeütközés feltételezhető színterétől. A megváltoztathatatlanba beletörődő, önként meghódoló gepida peremfalvak ezek, amelyek a 6. század vége után különös átalakuláson mentek át. Alapnépességük helyi gepida maradt, a fazekasság fogásai, formái, besimított és bepecsételt díszítései, a fésűsmesterek készítményei, a női viselet elemei és kellékei egyaránt ezt igazolják. A gepida örökséget a 7. századtól avar (lótemetkezés, lószerszámok, keleti edények, kopjacsúcsok, övdíszek – fogazott germán II. stílusú csattal is –, gyöngyök) és avar-szláv (csillagcsüngős és félhold alakú fülbevalók, kürtős végű karperecek, spirálisan bepödrött végű hajkarikák, bizánci csatok, vasveretes vödrök) művelődési elemek s nyilván az őket hordozó emberek tarkítják. Ugyanakkor e temetőkben 600 tájától olyan elemek is feltűnnek, amelyek nem vezethetők le sem a gepida, sem a korai avar kori művelődésből. A nyugati Meroving-kultúra területéről származó fegyveresekről van szó, akik sajátos pajzsdudorral felszerelt nehéz pajzsokkal, hosszú kétélű kardokkal – a kirabolt sírokban gyakran csak a kardszíj rögzítésére szolgáló csonka kúp alakú ezüst vagy bronz fülesgombok utalnak a kiemelt kardokra! –, rohamkésekkel (sax), fűzfalevél alakú pengéjű hosszú csúcsú lándzsákkal, csavart nyakú szakás hegyekkel ellátott nyilakkal temetkeztek. Fegyveröveik is idegenek, gömbfejű szögecsdíszes vas övveretekkel, háromszöglemezes csatokkal, nemritkán ezüstberakásos (tausírozott) vas övdíszekkel. Az idegen fegyverek és övek sajátos rítusú, többnyire megvasalt koporsóban nyugvó férfiaktól származnak. Velük együtt érkezett asszonyok viszont alig-alig mutathatók ki, kifejezetten nyugati Meroving-eredetű ereklyetartót viselt két mezőbándi asszony, dísztűket pedig egy-egy marosnagylaki és baráthelyi nő.
164Mindezek nyomán azt kell gondolnunk, hogy az első tudatos erdélyi „délnémet” betelepítés az avarok műve volt. Birodalmuk e távoli zugában nyújtottak otthont a Meroving-királyok és -hercegek belharcai következtében hozzájuk menekült Duna–Rajna-völgyi alamannoknak és bajoroknak – a fordítottját is ismerjük: avar menekülteket bajor temetőkben. A hazájukban nyilván különböző katonai kíséretekhez tartozó emberek szabadságukat az avarok közt is megőrizték, továbbra is hivatásosan katonáskodó férfiak voltak, akik helyi gepida asszonyokkal kötöttek házasságot. – A kérdésben azonban csak a marosnagylaki és a baráthelyi 3. temető közzététele után lehet majd világosabban látni.
