MAGYARORSZÁG 1618–1619-BEN
662MAGYARORSZÁG 1618–1619-BEN
Bethlen Gábor nemzetközi szövetségi rendszer tagjaként indult II. Ferdinánd ellen háborúba. Erdély nyugati ellensége azonban az ő számára igen közel volt elérhető, a Habsburgok magyar királyságában. Itt a nemzetközi politika alakulásától függetlenül is szívesen várják a beavatkozást. A talajt közvetlenül a II. Ferdinánd 1618. május 18-án történt megválasztása körüli események készítették elő.
A választás óriási viharok közepette ment végbe, mert a rendek többsége elvi és gyakorlati okokból is ellenezte Ferdinánd magyar királyságát. Tiltakoztak – egyrészt – a kijelölés ellen. A szabad királyválasztási jog sérelmét látták a dinasztia házi törvényével trónörökössé tett főherceg rájuk kényszerítésében. Elődje, II. Mátyás életében való elfogadása pedig azt a veszedelmet jelezte, hogy e gesztusukkal mintegy „örökre”, megváltoztathatatlan érvénnyel magukra veszik a Habsburg-ház magyarországi uralmát. Tiltakoztak – másrészt – a személye ellen. Trónra emelkedésekor nem volt már fiatal, a negyvenegyedik esztendejében járt, és tizennyolc éve uralkodott családja örökös tartományaiban. Grazi székhelye körül kibontakozó tevékenységét ily módon már mindenki ismerhette. És az onnan érkező hírek rendkívül nyugtalanítják a magyarországi politika irányítóit: a katolikus egyházra támaszkodó korlátlan fejedelmi hatalom mintaállamát szervezte meg a stájer tartományokban. Várható, hogy Magyarországon az otthon már jól bevált módszerekkel kíván majd fellépni. Megválasztását csupán igen nagy hozzáértéssel alkalmazott, a szavazók érzelmeivel játszó taktika és a Pázmány Péter által megfogalmazott ragyogó érvelés vitte keresztül. Az osztályos társai felfogását mindenkinél jobban ismerő kiváló politikus meggyőző okoskodással beszélt rá mindenkit: az ország saját erőivel elégtelen a hódoltság felszámolására és az ország egységének helyreállítására. Kénytelen a Habsburg-házból uralkodót választani; a nagy nyugati erőforrások felett is rendelkező dinasztia garantálja a török kiverését. Sikerült is az országgyűlést megnyernie.
És éppen ekkor, amikor a választási viharok elültével, megnyugodva, az öt éve felgyűlt ügyek tárgyalásába foghattak volna, megjelent a cseh felkelés követe. A Bocskai-szabadságharcot idéző rendi konföderációk emlegetésével megint csak felkavarta a hangulatot. A viták azonban II. Ferdinánd támogatásának, a gyanús prágai eseményektől való elzárkózásnak a győzelmét hozták: Forgách Zsigmond, az éppen méltóságába került nádor még a követet is elfogatta. Kiszolgáltatta a császár bosszújának.
Kétséges azonban senki előtt nem lehetett, hogy a magyarországi elképzelések összecsapása ezzel csak szünethez, de nem végső nyugvópontjához jutott; a beteg, öreg császár és király, II. Mátyás hamarosan várható halálával minden újra felkavarodik. Maga Ferdinánd azonban – úgy látszik – semmi ilyentől 663nem tart, mert miközben már az örökös tartományok is ellene fordultak, a csehek Morvaországot csatlakozásra kényszerítették, és együtt vonultak Bécs ellen, szinte a magyar rendekkel is provokálva az összecsapást, II. Mátyás halála után kilenc nappal, 1619. március 29-én újabb országgyűlésre küldte szét a meghívókat. És míg a rendek együtt voltak, úgy tűnt, igaza is van, mert a magyarok most sem tettek lépéseket a cseh–morva–osztrák rendi szövetségek irányába. Nem viták nélkül alakult természetesen most sem az álláspontjuk. Komoly támogatása volt a csehek megsegítése gondolatának, annyira erős azonban mégsem volt, hogy II. Ferdinándot pozsonyi tartózkodásra késztette volna. Megint csak a remek taktikus Pázmány Péterre, valamint Forgách nádorra bízva ügye képviseletét, végig távol maradt. Megbízottjainak sikerült is egy köztes határozatot elfogadtatniuk: a segítségről való döntés helyett békeközvetítéssel próbálkoztak. Amikor a cseh–morva–osztrák szövetség csapatai Bécs alá értek, 1619 júniusában, követséget menesztettek Thurn főparancsnokhoz. Az mereven elzárkózott a magyarok hozta gondolattól; nem hajlandó tárgyalni a császárral, üzente vissza. A követség vele való találkozása mégis fordulatot hozott. Mert Thurzó Szaniszló, aki az urakat a táborba vezette, titkos tárgyaláson a felkeltek tudomására hozta, hogy lennének Magyarországon támogatói az osztrák Habsburgok uralma alatt élő rendek mozgalmának.
Thurzó Szaniszló a csehek képviselőivel vette fel a kapcsolatot, a másik ellenzéki pedig, Rákóczi György, a volt erdélyi fejedelem fia, Bethlen Gáborhoz fordult. A meddő vitákkal sok időt fecsérlő 1619-es országgyűlés idején tette ezt. Rákóczi maga nem volt ugyan jelen, családjuk nevében az öccse utazott Pozsonyba, de nyilvánvalóan mindenről értesült. Tudta, hogy a tárgyalások két nagy kérdéskörében, a külpolitikaiban is, a vallás ügyében is körülbelül erőegyensúly alakult ki az uralkodót maradéktalanul támogatók és az ellenzékiek között. Erre vallott a felkelés megsegítése vagy elejtése mérlegelésében létrejött álláspont a két fél közötti közvetítésről. És ezt az erőegyensúlyt tükrözte a felekezetek kezdetben rendkívül heves vitájának egyszerű elejtése: nem született döntés sem a katolikusok, sem a protestánsok javára. „Re infecta” [dolgavégezetlenül] oszlott fel a gyűlés augusztusban. Törvényeket sem fogalmaztak.
Rákóczi azonban a Bethlennek küldött segélykéréssel az egyensúlyi helyzetet megbontotta. A református fejedelem támogatásával helyzeti előnyhöz juttatta a reformátusokat; a király ellen indított hadjárattal az ellenzékieket. 1619. augusztus 18-án mentek ki Bethlen Gábor levelei: hajlandó „az isten tisztessége mellett nemzetünknek szabadságáért” megindulni.*
Bethlen Gábor kiadatlan politikai levelei. 118–119.
