A SZÁSZOK
741A SZÁSZOK
A Királyföld a 17. századra is megőrizte kivételezett státusát. Így történhetett meg, hogy míg a földesúri birtokokon élő szászok helyzete a jobbágyrendszer általános szigorodásának megfelelően súlyosbodik, a második jobbágyság kialakulása és a vele karöltve megjelenő korlátlan fejedelmi hatalom a szász náció belső alakulását egészen a 17. század közepéig nem érinti. Náluk a fejlődés vonala nem is a fenti kétszakaszos formában alakult.
A 16. század végére megteremtődtek náluk a városokon belül is, város és környezete kapcsolatában is az Elbán inneni vidék polgáraira jellemző viszonyok. Belül a leggazdagabb iparossággal kiegészült kereskedő patriciátus fölényes túlsúlya áll a vezetésben és az ügyek irányításában. Velük szemben az iparosok céhektől védett, de mégiscsak kiszolgáltatott együttese áll. A polgárok soha kétségbe nem vont elvi jogegyenlősége mellett áthidalhatatlan anyagi és társadalmi távolság jött létre a vezető famíliák és a kézművesek szegényei között. A városok és körzetük falvai viszonyában pedig ugyancsak kialakult a szegényeket a gazdagoknak kiszolgáltató kapcsolat. Ennek értelmében a parasztok városból jött bírót kaptak, céheik is a városi céhek ellenőrzése alá kerültek. A városi szenátusok hatalmának súlyát aztán egyértelművé teszi az a tény, hogy a szászság a középkor óta globális adót fizet. A globális adó összegét korábban királyi rendelkezés határozta meg, a fejedelmi korban már fiktív portaszám. 1609 óta kétezer porta után fizetnek. A rovásadó országgyűlésen megállapított mennyisége szerint alakul a terhük. A belső elosztásba azonban már senkinek sincsen beleszólása. A szebeni polgármester, akit szász grófnak is neveznek, elnököl a náció gyűlésein, ahol az adót a városokra és a falvakra lebontva kivetik. Ilyen körülmények között végeredményben Szeben szenátusa lesz gyakorlatilag az egész szászság vezető testülete.
A 16. század végére kialakult viszonyokban a 17. századdal nem jön változás. Csupán annyi történik, hogy a már meglévő adottságok megmerevednek: a városi társadalom egyes rétegei között a mobilitás megszűnik, és a települések státusa is állandósul. A szegényeknek meggazdagodni már nem lehet, Szeben és Brassó gazdasági vezető szerepének sem támadhat versenytársa. Új nem következik tehát, csupán kiderül, hogy a polgárosodás és a városiasodás nem rendelkezik további erőforrásokkal.
Eddig minden törvényszerűen alakult; mindenütt, ahol a jobbágyi kötöttségek szigorodása jellemző, hasonló helyzet állt elő. Most viszont maguknak a polgári viszonyoknak kellene a feudalizmus rendje szerint átformálódniuk, ahogyan a Magyarország körüli térségben másutt is történt. A királyi országrész polgárai között ez már korábban bekövetkezett: kétlakiakká váltak. Polgári elfoglaltságuk megtartása mellett birtokot szereztek. Mivel az iparcikkek piaca inkább csökkent, mintsem nőtt volna, a 742mezőgazdasági árutermelés adta lehetőségeket használják ki. Ezzel a folyamattal egyidejűleg mind gyakoribb a nemesek városba költözése, így a polgári rend hierarchiája megbomlik. Hasonló jellegű átalakulás ment végbe a városok és körzetük kapcsolatában. A városok is birtokot szereztek, és mint testületi földesurak váltak környezetük feudális kizsákmányolóivá.
A szászoknál viszont ettől az alakulástól eltérő a helyzet, éppen olyan paradox, amilyen a székelyeké. Ahogy ugyanis a székelység körében tulajdonképpen a jobbágyok a haszonélvezői a náció rendi előjogainak, úgy a szászokat nagyrészt feudális jellegű privilégiumaik őrzik meg a polgári viszonyok közé hatoló feudalizmustól. A jobbágyi függést nem ismerő és saját jogrendjében élő Királyföld úgy fogja össze a lakóit, mint egy hatalmas méretű város. Földje nemesi jogon nem birtokolható; nemesek nincsenek is a szászok között. Illetve: ha szász származású, de nemesi előjogokat nyert személy szász területen fekvő tulajdonát is megtartotta, éppen olyan terheket visel, mint a vele azonos anyagi helyzetű polgáriak. A szász jogrend is úgy érvényesül felette, mint az egyetem bármely másik tagja felett. Úgy is megfogalmazható: szász ember nemessége csupán a szász autonómián kívül érvényesülhet. Beköltözni pedig nem tud senki, mert a szász föld idegenek számára megszerezhetetlen. Ilyen módon a feudalizmus személyes megjelenése nem lehetséges.
A szász városok és szász falvak kapcsolata pedig a településeken belül létrejött hierarchiához hasonlatos: óriási anyagi és társadalmi különbségek vannak közöttük, a gazdagabbak a szegények helyzetével vissza is élnek, de jobbágyi szolgáltatásokat nem vethetnek ki rájuk. Meg kell maradniuk a polgári jellegű kapcsolatok között. Feudális függéssel csak nem szász lakosságú, román települések kapcsolódnak a városokhoz.
A gazdagok fölénye olyan jelenségekben mutatkozik meg, mint például abban, hogy a városi műhelyek által előállított alapanyagokat, a kidolgozott bőrt, a posztót, a vasat igyekeznek hozzáférhetetlenné tenni a falusi iparosok számára, vagy tetemes felárral adják tovább nekik. Az exportból szinte a lehetséges határán túl is kizárják őket. A városi céhek nagy kereskedőcsarnokai pedig a falun készített cikkek árusítását teszik gyakorlatilag lehetetlenné. A városok azonban a szász falvak közvetlen kizsákmányolásával nem gazdagodhatnak.
Nem mintha valami ilyesmire nem történnének próbálkozások, hiszen kísértő a lehetőség: állami adó címén a megállapítottnál többet beszedni. A módszer azonban nem lesz általános. Részben azért tartózkodnak tőle, mert a fejedelmi hatalom is tiltja; azonnal közbelép, ha a szászság körében visszaéléseket észlel. Fontosabb ok azonban az, hogy a gazdag városok nincsenek ezekre a kicsinyes módszerekre ráutalva. Nem kell a feudális függésből kisajtolható jövedelmekre törekedniük, mert fenn tudják magukat tartani polgári eredetű bevételeikből is. Az ő életükben ugyanis az ipari 743termékek piacának az Elbán innen jellegzetes beszűkülése csupán erős áttételeken keresztül hat. Nincsenek közvetlenül kitéve a következményeinek, mert a román vajdaságokkal fenntartott gazdasági kapcsolataik bizonyos értelemben megvédik őket.
Ezek a kapcsolatok a középkor óta élnek. És jóllehet e vidék egyik legfontosabb gazdasági tevékenységéből, a levantei áruk közvetítő kereskedelméből a vajdaságbeliek az erdélyieket már a 16. század elejére kiszorították, az erdélyi iparcikkek piacai a keleti, déli szomszédoknál megmaradtak. Átéltek minden megpróbáltatást, a tizenöt éves háború viharait is. Az 1630-as években pedig, a vajdaságok belső politikai konszolidációjával párhuzamosan, különösen megélénkültek.
Moldva és Havasalföld Vasile Lupu és Matei Basarab alatti nagy építkezési hullámának, a nyugodt élettel járó általános költekezésnek a haszonélvezői jórészt az erdélyi szászok lettek. Ezekben az esztendőkben is keletkezik persze nemegyszer politikai ellentét Erdély és a vajdaságok között – alattuk az ide-oda vezető utakat, ha nem éppen hadak kelnek át rajtuk, bevágják, kivágott fatörzsekkel eltorlaszolják. Ilyenkor a kapcsolatok is megszakadnak, de sosem hosszú időre. Ahogy az ellentétek megszűnnek, jön a levél Brassóhoz vagy Szebenhez: nyissák meg az utakat, és küldjenek zsindelyszeget. A két sokat építtető vajda ezt kéri a leggyakrabban, meg mindent, ami kastélyok, templomok emeléséhez kell. Emellett megy az egész színesen összeállított árukészlet: orvosi műszerektől csizmáig mindent felvesz a szomszédos két román piac.
A szászokat privilégiumaik mellett a vajdaságok igényei segítik sajátos belső rendjük fenntartásában. Annál súlyosabban érinti őket az, hogy a két tényező hatása egymástól függetlenül, de szinte egyidejűleg szűnik meg a 17. század derekán.
A vajdaságok támogatását nem az építkezések megszakadása vagy esetleg a két román fejedelemség 1650-es évekbeli új megingása rekeszti be. A kereslet csökkenése már valamivel korábban is észlelhető, és éppen nem a vajdaságok hanyatlása miatt. Ellenkezőleg: az erdélyi iparosoknak helyi vetélytársai támadnak, akik a vajdák támogatásával igyekeznek piacaikat az Erdélyből érkező áruk elől elzárni.
Moldva és Havasalföld nagy fellendülése azonban nincsen erősebb hatással a szászság helyzetére, mint a fejedelmi hatalom II. Rákóczi György alatt kialakított új politikája velük szemben. Ennek egyedül Bethlen Gábornál voltak előzményei, aki a három nemzet uniójának reformjával tett kísérletet a szászság kivételezett helyzetének felszámolására. Kudarca után azonban gyakorlatilag nem törődött tovább velük; a nyílt összecsapásokat kerülő módszerei csupán a szászok versenytársainak támogatását engedték meg. A többiek, Báthori Gábor és I. Rákóczi György a gazdagság után vetették magukat. Minden lehetőséget felhasználva, egyszerűen kiélve a városokat, 744vagy súlyos bírságokat kiróva szereztek tőlük hatalmas összegeket. Ezzel anyagilag gyengítették ugyan a szászságot, rendi különállásuk szervezett felszámolására azonban kísérletet sem tettek. I. Rákóczi György kétszer is, 1637-ben és 1646-ban megsarcolta őket, de háromszor erősített meg szász privilégiumokat. Megfélemlítéssel elérte, hogy neki személyes hűségesküt tegyenek, a szász jogrend érvényességét azonban többször is kifejezetten elismerte.
II. Rákóczi György ezzel szemben nem törődik a szászok gazdagságával. 1650-ben, amikor a fiskális birtokok új összeszámlálásánál alkalma lenne Brassótól a Havasalföld felé vezető legfontosabb átjárót, Törcsvárt elragadni, a kezükön hagyja. Ezzel náluk marad az ott átmenő kereskedés ellenőrzése is, holott I. Rákóczi György már tárgyalt az elvételéről. A fiatal fejedelem alatt perek sem indulnak a szászok ellen, 1651-ben azonban fontosabb esemény következik be.
Az 1651-es országgyűlés 24. artikulusa érvénytelennek mondja ki a szászoknak azt a jogát, hogy közvetlenül nem citálhatók a fejedelmi táblára, csak illetékes saját szász bírájuk útján perelhetők. Rendi különállásuk legfontosabb támasztópillére omlik össze ezzel: megszűnik felettük a szász jogrend védelme, személyükben lettek a fejedelmi hatalom közvetlen kiszolgáltatottjai. Nem kevésbé érzékeny pontot érint a következő csapás. 1653-ban, amikor Erdély törvényeit az országgyűlés kodifikálja, nemcsak ezt az 1651-es artikulust erősíti meg. Kimondják azt is, hogy a szász városokban idegenek vehetnek házat. A két rendelkezés együtt, létrejötte pillanatában végzetesnek látszik. Azt mutatják, a szászok autonómiája gyakorlatilag megdőlt. Nyilvánvalóan csak idő kérdése lehet, hogy a székelyekéhez hasonló bomlásuk meginduljon.
Az új helyzet következményei azonban nem tudtak megmutatkozni. II. Rákóczi György már a lengyelországi hadjáratra készültében kénytelen engedményt tenni. 1656-ban visszaállítja a szászok feletti szász jogszolgáltatás illetékességét. Ennek az intézkedésnek a hatása azonban éppen úgy elvész az 1658-cal induló nagy összeomlás közepette, mint minden, ami Erdély társadalmában a gyors döntésekre képes, hatékony fejedelmi hatalom mellett az utóbbi évtizedek során épült.
