A SOKOLDALÚ JOBBÁGY
A SOKOLDALÚ JOBBÁGY
Az új követelményrendszerben egy-egy jobbágyra háruló teendők számbavétele tulajdonképpen nagyon nehéz annak a ténynek a regisztrálásán túl, hogy az úr körül mindent nekik kell elvégezniük. Úgy tűnik azonban, az egyénre ugyanaz áll, ami az egész paraszti társadalomra. Ahogyan abból kerül ki juhásztól kutyapecéren, vadkertgondozón, szűcsön és ácson át sáfárig, kocsmárosig minden, úgy kell egy-egy jobbágyi állapotban élő személynek igen sokoldalúnak lennie.
Elég egy pillantást vetni valamely falu szolgáltatásaira, és kiderül, milyen sokfajta munkával tudnak csak feladataiknak megfelelni. Álljon itt három példa a kővári uradalomból. Berkeszen a következő teendőket kell a jobbágyoknak ellátniuk a saját földjeik művelése mellett: piacozás, hogy a pénzadót kifizethessék, a majorsági föld szántása, vetése, egy rét kaszálása, egy rekettyés irtása, szőlőgondozás, búzaszállítás. Gazdaságaikban hétféle állatot, lovat, ökröt, tehenet, tinót, tulkot, disznót és méheket sorolnak fel. A szomszéd falu, Alsó-Fentős szolgálatai hasonlóak, de még rókabőrt, nyestbőrt, tehenet, tyúkot, tojást, vajat, borsót, kását és lenmagot is kell beadniuk. Megint csak a szomszédban, Kováson, nincs majorsági föld, nincs „élés”, de a jobbágyok, akiknek szabályos gazdaságaik vannak – 80 portán 6 lovat, 248 ökröt, 157 tehenet, 82 tulkot, 65 juhot, 395 disznót és 40 kas méhet tartanak –, mészégetés mellett ipari szakmunkát adnak a várhoz: kőfaragást és téglavetést. Ezenkívül széna-, homok- és jéghordásra is befogják őket.
Három igazán nem nagy falu teendőinek listáján szinte végtelen mennyiségű munkafolyamat van elrejtve. És a három falu adatai természetesen nem mondanak el minden jobbágyi munkát. Ezek sora szinte tetszőlegesen tágítható. Mert vannak olyan helyek, ahol az ajándékokból kiderül: káposztát is termelnek, őzeket ejtenek csapdába, a folyókon, tavakban és patakokban 762bonyolult halgazdálkodást folytatnak, malmokat, olajütőket üzemeltetnek. Nincs okunk továbbá feltételezni, hogy az úri éléskamrák végtelenül dús készleteit ne jobbágyok hordták volna össze. A kor szokása szerint körülbelül egy évre számított készletek között találhatók különböző zöldségek: répa, retek, petrezselyem, fokhagyma, vöröshagyma. Főzelékfélék: lencse, tarka- és fehér kerti bab, valamint török- és mezei borsó. A gyümölcsök közül alma, körte, tengerő szőlő és dió, mandula, mogyoró. Sóznak be a rengeteg káposzta mellett uborkát, sőt egrest is, valamint tartósítanak aszalással igen sok gyümölcsöt, és főznek lekvárt. A legtöbb helyen tartott boron kívül raktároznak el csigert is és égetett bort, vagyis pálinkát, valamint méhsört. Mindezekhez különböző kádakat, vékákat, korsókat, tálakat és más, tároláshoz szükséges eszközöket készítenek.
A jobbágymunka e számbavétele nyilvánvalóan nem teljes; a falusi iparosok műveleteit egyáltalán nem tartalmazza, holott a sokszínűséghez azok is hozzátartoznak, hiszen a jobbágymesterek is tartanak fenn gazdaságokat, ahogyan – viszont – a jobbágyporta csonka háziipar nélkül.
Az új igények által kikényszerített jobbágyi sokoldalúságot az európai technikatörténet e korban jellegzetes mozzanatai kísérik, vagyis az a változás, ami a munkaeszközök specializálódásában, az egymástól lassan elváló munkafolyamatokhoz való alkalmazkodásukban nyilvánul meg. Ezt az átalakulást tulajdonképpen a termelés valamelyik alapvető ágával kellene szemléltetni. Erre azonban – Erdély viszonyai között – nincsen mód, egyszerűen azért, mert a maguk tárgyi valóságában sem a munkaeszközök, sem valamilyen műszaki leírásuk nem maradt ránk. Az élet egyetlen szektoráról vannak csak hozzávetőlegesen pontos információink, a konyháról. Ezek leltárai külön megnevezett, tehát nyilvánvalóan eltérő kiállítású, de közel azonos funkciójú tárgyakkal vannak tele. Fánksütő, bélessütő, palacsintasütő serpenyőket említenek egymás mellett. Szőrszita és vesszőszita van egy konyhában. Közönséges asztalról, kenyérdagasztó asztalról és cipószakasztó asztalról tudnak a forrásaink. Ezeken kívül könnyen adódik még a kapa-irtókapa és a vaslapát-úttisztító lapát páros kertészek holmijai között. Többet azonban már módszeres kutatással kellene előkeríteni, mert a konyha és a kert szerszámai – a mindennapi élethez legközelebb állók – mindig is a munkaeszközök fejlődésének legtipikusabb jegyeit viselik magukon. A 17. század eleji Erdélyben szakosodásuk általános tendenciát tükröz.
A specializált munkaeszközök jelenléte a jobbágyok környezetében még jobban érzékelhetővé teszi azt a tényt, ami egyébként e többlet nélkül is nyilvánvaló, hogy tudniillik feladataik ellátása tapasztalatok, készségek és tudás hatalmas együttesét igényli. Érteniük kell az időjárás változásaira utaló meteorológiai jelenségekhez, a növénynemesítés törvényeihez, a különböző faanyagok megmunkálásához. Szerteágazó tudásuk összetevőire éppen úgy 763termékeiből következtetni, mint az elméleti műveltségnél. Könyvek, szónoklatok, versek helyett azonban itt egy-egy ház, egy gazdaság, egy jól berendezett éléskamra a tudás eredménye.
A parasztság e tapasztalati vagy gyakorlati műveltsége természetesen mindig is létezett. A tartalma azonban soha nem összetettebb, mint éppen ebben a 17. század eleji időszakban. Az összefüggés világos: akkor kell legsokoldalúbbnak lennie, amikor a jobbágymunka alkalmazása a legáltalánosabb, vagyis a második jobbágyság viszonyai között. Ezen az egyértelmű oksági kapcsolaton kívül azonban semmit nem tudunk a keletkezéséről. Nem ismerjük hagyományozásának csatornáit sem. Mindössze az bizonyos, hogy nem írásban történt. Egyáltalán: ez a gazdag gyakorlati műveltség az olvasással, könyvekből elsajátítható kultúrával semmilyen kapcsolatban nincsen. Az elméleti műveltség hordozói sem alakulásához, sem terjedéséhez nem járulnak hozzá. Szakkönyvek a gyakorlati tudnivalókról ekkor még nem születnek.
