AZ ÉRTELMISÉG
AZ ÉRTELMISÉG
Természettudományos képzettségű tudós az erdélyiek között a 17. században azonban éppen úgy ritkaság, ahogyan a korábbiakban az volt. Túlnyomó többségük teológiát végez, majd tanárként és lelkészként tevékenykedik. Világi műveltségű igen kevés van közöttük. Az egész 16–17. században külföldön egyetemet végzett ismert személyek összesen 10,3%-a lett itthon orvos, tisztviselő vagy nyomdász. Ilyen arányok mellett, ha volt is eltolódás a világi foglalkozások irányába a 17. század első felében, az csupán elenyésző lehetett.
Az erdélyi értelmiség túlnyomó többségét tehát lelkészek és tanárok alkotják, illetve olyan személyek, akik néhány évi tanítóskodás után szerzik meg a teológiai végzettséget. Elsősorban a prédikátorok többsége végzett egyetemet. Az egyetemjárók útja többnyire most is a hazatérés. Kétszáz év alatt az ismert diákok mindössze 2,4%-a maradt külföldön. Nem kevesen közülük komoly meghívásokat elhárítva jönnek vissza. Pedig pontosan tudják, mi vár rájuk: a legmagasabb tudományosság központjaiból hirtelen kis falvakba, primitív körülmények közé kerülhetnek. A lelkészek számára csak a gyulafehérvári főiskola felállításával nyílt meg tanulmányaik hazai lezárásának lehetősége. Nincs azonban mód az otthon iskolázottak arányának megállapítására. A gyulafehérvári tanulók névsorait ebből az időből egyáltalán nem ismerjük.
768A tanárok, tanítók többségéről viszont bizonyosan feltételezhető, hogy nem, esetleg még nem jártak külföldi egyetemet. Talán csak a szászoknál lehet bizonytalanság. Az egyetemi végzettségűek között igen magas az arányuk; felső fokon képzett tanáruk nyilvánvalóan több volt, mint Erdély lakóinak általában.
Sajátos színfolt az erdélyi tanárok gyülekezetében a kolozsvári csoport. Ez az unitárius iskola ugyanis az erdélyi orvosok gyűjtőhelye. Olyan kiválóságok tanítanak Kolozsvárott, mint Csanaki Máté, aki még az országbíró Báthori István híresen művelt udvarában szolgált, majd egy sor jó nevű egyetem látogatása után Padovában szerzett orvostudományi doktorátust. I. Rákózi György környezetéből került a kolozsvári iskola élére, ahol orvosok sora működött már előtte is, mivel itt elsősorban unitáriusok tanítanak, akiknek csak Lengyelországban van teológiájuk, tehát általában orvosi fakultásokra iratkoznak be külföldön. Itthon aztán legtöbben valamennyi ideig Kolozsvárott is működnek. Nemegyszer Lengyelországból hívott professzorokkal együtt tanítanak.
A külföldi tanárokat sorolva azonban a gyulafehérváriak tevékenysége szokott hangsúlyt kapni. Őket Bethlen Gábor hívta. Először Martin Opitz jött, a kor talán legjelentősebb német költője, de nemigen derülhetett ki róla, hogy tanárnak milyen lenne, mert alig egy év után távozott. Nem szeretett Erdélyben élni. Bethlen élete utolsó hónapjaiban jött viszont a triász, Johannes Alsted, Johannes Bisterfeld és Ludwig Piscator a feloszlott herborni egyetemről. Közülük csak az utóbbi ment vissza Németországba. Alsted és Bisterfeld élete végéig Erdélyben maradt.
A gyulafehérvári főiskolával kapcsolatban többnyire erről a nagy hármasról van szó. Tekintélyük nyomasztóan tornyosul a magyar tanárok fölé. Valóban kiválóak is. Koruk tudományának számon tartott alakjai. Személyükben az európai műveltség jött Erdélybe. És jóllehet a háború pusztítása hozta őket, az elől menekültek, nyilván sok helyen másutt is befogadták volna őket. Különösen Bisterfeldet, aki több meghívást is kapott, mégis maradt. Nála azonban – a többiekről e vonatkozásban nemigen tudunk semmit – a politikai szempontok dominálnak. Nem pusztán az iskola reformjával és a fiatalok oktatásával van Erdélyben elfoglalva, hanem a legmagasabb politika befolyásolásával is. I. Rákóczi György szövetségi tárgyalásaiban volt igen nagy szerepe.
Személyével is ható nagy tanáregyéniség mellettük Keresztúri Pál, aki Gyulafehérvárott a fejedelmi iskolában tanít, és generációk emlegetik mesterüknek. Rendkívül heves alkat, újításai tulajdonképpen mégis mérsékeltek. Nem annyira látványos változásokat hozott, mint inkább abban forradalmár, hogy leszállt a tanár megközelíthetetlen magaslatából. Ő már nemcsak a tanítás kezdő- és végpontjával törődik; foglalkoztatja az is, hogy a diák hogyan képes elsajátítani azt, amit hallott, majd számon kérnek tőle. A 769tanulás folyamata is érdekli. Nála azonban az új még az iskola falai között marad.
A nagy viharokat a Tolnai Dali János szövetségében működő puritánusok okozzák. Ők, esetleg még német egyetemek látogatása mellett, valamennyien megfordultak Angliában és Hollandiában. Ott, koruk legmodernebbül szerveződött országaiban a polgári társadalom viszonyai mellett a legújabb egyházszervezeti és a velük kapcsolatos pedagógiai elvekkel is megismerkedtek. Ezek lényege a tekintélyelvvel való szakítás, tehát társadalmi és gondolkodásbeli demokratizmus. Elvetik a felszabadult gondolkozás középkori fékjét, a skolasztikát, és a tapasztalati meggyőződést meg a racionalizmust hozzák helyette. Az egyházszervezetben a püspök mindent eldöntő tekintélye helyére a laikusok közül választott gyülekezeti tagok tanácskozó irányítását kívánják.
Ezeknél az elképzeléseknél jobbakat és újabbakat aligha gyűjthettek volna össze külföldi tanulmányaik során, csupán egyetlen tényt hagynak figyelmen kívül. Azt ugyanis, hogy Erdély nem Anglia, de még csak nem is Hollandia. Hallatlan türelmetlenséggel, az itthoni akadályok számbavétele nélkül látnak a változtatáshoz. De az ellenfelek nem kevésbé agresszívak; értetlenül és a meglevő viszonyokat idealizálva állnak szemben a külföldről jött reformeszmékkel. Mind e hátráltató tényező hatását még fokozza a vezér, Tolnai Dali János heves természete. Nagyon nehezen fér össze bárkivel is. Valószínűleg személy szerint ő a hibás abban, hogy a már meglevő kezdeményeket egyszerűen félresöpörve akarják elkezdeni a puritánus reformokat. Miatta támadt a legtöbb botrány éppen Sárospatakon, ahol pedig Bényei János kitartó, csendes szívóssággal már elkezdte a munkát. Sok vihart és háborgást el lehetett volna kerülni bölcsebb eszközökkel.
Jó példa erre a váradi iskola, mely minden látványosság nélkül lett az 1640-es évekre – elsősorban Kecskeméti Mihály reformtevékenysége következtében – a keleti országrész legjelentősebb tudományos központja. Itt használták Magyarországon először Comenius, Ramus, Amesius tankönyveit, amiket ekkoriban a legmodernebbeknek tartanak Európában. Protestáns iskolában itt rendeznek először iskolai színjátékokat, és olyan tanárok tanítanak, mint Enyedi Sámuel, aki Hollandiában szerzett orvosi doktorátust, Köleséri Sámuel, az angol forradalom rajongója vagy Nagyari Benedek, a puritán teológiai művek első magyar antológiájának összeállítója. De köztük talán a legnagyobb, Martonfalvi György majd a debreceni iskola nagy reformkorszakát tudja csak megindítani, mert alig költözik Hollandiából Váradra, a török elől az iskola Debrecenbe menekül.
Az iskolaügy megújításában döntő, nagy szerepük azonban mégsem a híres kollégiumok jól ismert tanárainak van. Nem is a fejedelmi iskolapolitika a döntő, hanem a falvakba visszatérő prédikátoroké és tanítóké az érdem. Személyes jelenlétükkel példázzák a tanulás sorsfordító hatását. Ők indítják el 770azokat a jobbágyfiatalokat, akik tárgyi és érzelmi akadályok millióit legyőzve jutnak a művelődés lehetőségéhez.
Az egyháziak társadalmi súlya is valószínűleg közvetlenül a falvakban élő magasan képzett prédikátorok és tanítók hatása nyomán gyarapszik. Amint pedig e súly gyarapítása a fejedelmi egyházpolitika alapelvévé válik, a leglátványosabb változás következik be az értelmiség sorsában a 17. század első felében. A folyamatnak több összetevője van. Az egyik az abszolutisztikus berendezkedés általános gyakorlata. Ahogy másutt, Erdélyben is uralkodó vallást választ a központi hatalom. A református fejedelmek a kálvinizmust. Ezzel érdekeltségi kapcsolat alakul ki: a fejedelem minden ideológiai és társadalmi összecsapásban a hivatalos református egyházat támogatja. Viszonzásul ugyanezt várja, kiállást a központi hatalom intézkedései, sőt szándékai mellett.
A református vallás domináns szerepének kezdetei Bocskai Istvánig nyúlnak vissza. Báthori Gábor már a református egyházkormányzatba is belenyúl, bebörtönözteti a püspöki zsarnokság ellen lázadó, tudós Újfalvi Imrét. A művet azonban Bethlen teljesíti ki. Nem egyszerűen azért alakul így a helyzet, mert ő szerzett magának a századforduló katasztrófája után elsőként biztos fejedelmi hatalmat. Sokkal inkább az van a háttérben, hogy sajátos kapcsolatba kerül az értelmiséggel. Rendkívül tudatosan, mint valami szerszámot használja műveltségüket és képességeiket. Elődei gyakorlatától eltérő magatartását talán megvillantja egy párhuzam: Bocskai leghíresebb röpiratát egyik előkelő nemesi híve, Káthay Mihály fogalmazta – Bethlen ugyanezt a feladatot prédikátorra, Alvinczi Péter kassai papra bízza. Korlátlan fejedelmi hatalmának elméleti megfogalmazása is prédikátorok, Pataki Füsüs János, Prágai András, Milotai Nyilas István műve. Kialakít maga körül egyházi értelmiségiekből egy jól felhasználható és tevékeny csoportot. Nem állami hivatalokba helyezi azonban őket, hanem a református egyházi hierarchia csúcsára. Javadalmaikat onnan kapják. Végeredményben úgy működnek, mint familiárisok. Másutt birtokokat oszt az uralkodói kegy, Erdélyben egyházi hivatalokat.
Bethlen utódai ezt a gyakorlatot folytatják. Ilyen módon alakul ki a református egyház vezetőinek rendkívül megbecsült és (mivel az uralkodói döntéseket is sokszor befolyásolhatják) igen nagy hatalmú csoportja. Egyikük sem kerül ugyan soha be a fejedelmi tanácsba, de kétségtelenül – és a kortársak számára is jól érzékelhető módon – részei az uralkodó elitnek.
Az egyházi értelmiség társadalmi súlyának gyarapodása a 17. század eleji Erdélyben annyira kifejezett, hogy még az uralkodó vallástól legtávolabb élő románokat is eléri. Az első gesztust Báthori Gábor teszi: megszünteti a román papok jobbágyi állapotát, felszabadítja őket a földesúri szolgáltatások és a költözési tilalom alól. Ezzel ugyan a pópák nem juthatnak a református papok egyre kivételezettebb helyzetébe, de a román társadalom egészéhez 771viszonyított tekintélyük kétségtelenül emelkedik. Valószínű egyébként, hogy a fejedelmi diploma inkább már kialakult állapotot rögzít, semmint hogy újat kezdeményezne. Báthorinak legjobb tudomásunk szerint semmilyen célja nem volt a román papokkal, nem várt viszonzást; alighanem egyszerűen tudomásul veszi a gyülekezetek által már elismert fennsőbbségüket. E folyamat belső összetevői egyelőre tisztázatlanok. Csak valószínű, hogy valamilyen módon a papság társadalmi tekintélyének növekedésével függ össze a pópák számának a gyarapodása is a 17. század első felében. Pontos adatokkal a fogarasi uradalom szolgál. Itt már az 1632-i urbárium szerint is 29 román pap él 33 településen. 1640-re pedig, jóllehet a családfők között csak 181%-kal többet írnak össze, a pópák száma 259%-kal nő. Talán ezzel függ össze Lorántffy Zsuzsanna már említett iskolaalapítása is.
Egyedül a szászok között figyelhető meg az egyházi értelmiség tekintélygyarapodásával ellenkező folyamat a 17. század elején. Ott a náció elöljárói ellenőrzésük alá vonják a lutheránus egyházat. A szászság sajátos helyzetében ez a fordulat bizonyos mértékig természetes. Ők ugyanis kívül esnek a fejedelmi egyházpolitika intézkedésein. Egyházukkal állami szinten ebben a korszakban nem foglalkoznak. Így érthető, hogy a legfelső patrónus szerepét a világi főhatóság igyekszik átvenni. Míg azonban az előző időszakokban inkább egyenjogúak viszonya volt az egyházi zsinat és a náció gyűlése között, most ez megváltozik. A korszak végén már a templomban hirdetett tanítástól a papok családjának ruházatáig mindent ellenőriz a világi hatóság.
A szász egyházak tekintélyének hanyatlását valószínűleg a szászok körében kialakult világi értelmiség gyarapodó súlyával kell magyarázni. Mert a szászoknak a többiekéhez képest aránytalanul sűrű egyetemjárása a felsőfokú végzettséget az egyházi értelmiségiek körén messze túlterjesztette. Elég példának Weiss Mihály főbíró: tanultsága semmivel nem csekélyebb, mint a lutheránus egyházi hierarchia akár legmagasabb pontján állóké. Ő előkelőbbnek tekintett egyetemen tanult, mint a vele egyidőben működő szebeni első pap, az erdélyi lutheránusok valóságos egyházi elöljárója. Semmi nem indokolja, hogy rá feltekintsen. Mintha az egyházi értelmiség értéke devalválódott volna a szászok között.
Weiss Mihály esete egyébként azt is példázza, hogy milyen nehéz a 17. század eleji világi értelmiség fogalmának meghatározása. Mert a végzettség, még akár az egyetemjárás is, nem egyértelmű ismérv. De nem feltétlenül dönti el valaki helyét az értelmiségi funkció sem. A polgárságnak, de a nemességnek is számos tagja visel ideig-óráig tanultságot igénylő hivatalt. Viszont általában a működése idején sem, végleg pedig gyakorlatilag soha nem szakad el eredeti megélhetési forrásától. Példa rá egy másik főbíró, a marosvásárhelyi Borsos Tamás. Hosszú éveket tölt el diplomáciai szolgálatban a török Portán, de közben állandóan aggódik: a jószágot otthon vajon jól irányítják-e. A 772legmagasabb világi értelmiségi funkciók betöltőinek többsége társadalmi helyzetét tekintve tulajdonképpen nem értelmiségi.
A sajátosan sokoldalú réteg, a világi értelmiség a 17. század során főként mennyiségi gyarapodásában mutat változást. A fejedelemség nemzetközi kapcsolatainak kiterjedésével nőtt először is a diplomáciában foglalkoztatottak száma. Állandó képviselet ugyan csak Konstantinápolyban működött, de oda is, más hatalmak udvaraiba is sűrűn jártak erdélyi megbízottak. Voltak közöttük előkelők és csupán leveleket kézbesítő szolgarendűek, de zömük a közepes társadalmi állású nemesekből és városiakból került ki. Valamelyest valószínűleg az államirányítás tisztviselői kara is bővült annak ellenére, hogy a gyors cselekvésre képes fejedelmi hatalom kiépítése során a központi kormányszervek szerkezetében nem következett be átalakulás. Jelentősen nőtt viszont az értelmiségi munka iránti igény, így az értelmiségiek száma is a helyi törvényhatóságoknál, a megyékben, a székely székeken és a városokban. Ezeken a helyeken gyakran működtek külföldi egyetemekről visszatért vagy nagy utazások tapasztalataival gazdagodott személyiségek.
A világi értelmiség legalsó rétegének viszonyait nagyon kevéssé ismerjük. Ők azok, akik többnyire rövid iskolajárás után a falvakban, mezővárosokban, az uradalmakban hasznosítják nem túlságosan magas tanultságukat. Sőt, közéjük számíthatók az előkelő udvarokban szolgáló, esetleg számtartóvá is előlépő íródeákok. A birtokok igazgatását ellátó, többnyire kisnemesi származású udvarbírák viszont csak óvatos fenntartással sorolhatók ide. Részben azért nem tartoznak az értelmiség legalsó rétegébe, mert jóllehet az iskolában szerezhető műveltségük az itt általánosnál nem magasabb, igen nagyok az életben elsajátítható ismereteik. Nem véletlenül bíznak rájuk nagy felelősséggel járó feladatokat a birtokokon, sőt az országos politikában is. De könnyen kiemelhetők ebből a csoportból azért is, mert többnyire saját gazdaságuk is van. Elméleti és gyakorlati műveltség összhangja jellemzi őket.
