EURÓPA ERDÉLYORSZÁGA
EURÓPA ERDÉLYORSZÁGA
„Várad a török kezébe esett, ami annyit tesz, hogy a barbároknak megnyílt az út Magyarországot, Morvát, Sziléziát és Lengyelországot megrohanni”* – fejezte ki 1660. szeptember 17-i jelentésében Chiaromanni parmai követ a nemzetközi hangulatot. Krakkó, Velence, Róma, Párizs egyaránt az egész Európát fenyegető fejleménynek fogta fel, hogy Szent László király egykori városába ottomán hatalom telepedett. A „keresztény világ kapujá”-nak nevezett legnagyobb keleti végvár elestének hírére a különböző országokban a várható török támadás irányát mérlegelve a földabroszokon a „Principatus Transylvaniae”-t egyetlen pillantással foghatták egységbe Európa nyugati és keleti határaival. Ekkor már a területileg nagyjából kétszer Svájc méretű, de jövedelmében egy közepes német fejedelemséghez képest alig nagyobb ország több mint egy évszázad óta beletartozott a közép-keleti és nyugati régiók európai közösségébe. Államhatalmi szinten, gazdaságilag és a szellemi élet szférájában egyaránt szerves szálak fűzték a határaival szomszédos és a távolabbi országokhoz. Várad veszte az Erdélyi Fejedelemségre csaknem fél évtizede figyelő európaiak súlyos aggodalmait igazolta.
DEÁK F., Nagyvárad elvesztése 1660-ban (ÉTTK 1878. 32).
1660 nyarán a grazi tanácskozáson a magyar politikusok javaslata, hogy az Erdély legfontosabb végvárát ostromló török ellen Velence, Franciaország, Oroszország, a német fejedelemségek, a pápai állam összefogva, a román fejedelemségekre is számítva indítson támadást, nem merész álom volt csupán. Régi hagyományokra és új követelményekre egyaránt építhetett.
Az erdélyi válság ugyanis azt tudatosította, hogy az európai országok és az oszmán hatalom régen lappangó ellentéte kritikus szakaszba érkezett.
A vesztfáliai béke után a világgazdaság kiterjeszkedését élő Európában a török hatalma több ok miatt is egyre inkább neuralgikus góc lett. A Konstantinápoly uralma alá gyűrt területek fontos nyersanyag-lelőhelyeire, piacaira, gazdasági kulcspozícióira egyre inkább szükségük volt a korai kapitalizmus vállalkozóinak. Európa nem mondhatott le a török alatt élő országok gabona-, 785állat-, bőr-, gyapjú-, fa- és egyéb szállítmányairól, a bányatermékekről, és nem nélkülözhette az angol szövetek, a német fémipari termékek kielégíthetetlen piacait. Hollandia, Anglia és kisebb mértékben Franciaország ugyan már a 17. század eleje óta fokozatosan kiépítették a török területeken kereskedelmi támaszpontjaikat, ezek azonban veszélybe kerültek: az oszmán birodalomban az 1660-as évekre kibontakozó restaurációs politika mögött új vallási csoport és erős belső kereskedőréteg állt. Korszakunkban a török–lengyel (1672–1676) és a török–orosz (1679–1681) háborúk messzemenően beigazolták az oszmán birodalomnak az 1660-as években már nagyon jól érzékelt hódító terveit.
Várad ostroma idején egy német újság leszögezte, hogy így közvetlen veszélybe került a hegyaljai borvidék és a délről Kassán át Lengyelországba vezető kereskedelmi út. Velence pedig nemcsak Moldvából, Havasalföldről származó szállítmányai miatt aggódott Erdélyért, hanem mert úgy vélte, hogy ha a fejedelemség a török kezébe kerül, az Kréta sorsát is megpecsételi.
A harmincéves háború súlyos tapasztalatai után a politikai gyakorlatban is vezérelv lett, amit elvileg Bacon és Grotius fogalmazott meg, hogy Európa különböző országai között a hosszabb távú békés együttélést hatalmi egyensúly biztosítsa. Erdély szerény nemzetközi diplomáciai státusa a vesztfáliai béke előkészületei idején már elegendő volt ahhoz, hogy mint a Habsburg-terjeszkedés egyik ellensúlyozó államával is számoljanak vele. Erdély vesztével tehát az európai egyensúlypolitika hatalmi láncolatából hullott ki az egyik kapocs. Emellett az európai szellemi közösségben Erdély a protestantizmus keleti határvidéke és a vallásszabadság bástyája.
Érthető, hogy Várad eleste megsokszorozta a Habsburg-udvarral szemben a török terjeszkedés miatt már korábban sem csekély nemzetközi elvárásokat. Stájerország, Karintia és az osztrák örökös tartományok régen kongatták a vészharangot. A magyar politikusok követeléseit sem lehetett meg nem hallottá tenni. Csáky István tárnokmester, a Habsburg-politika híve is így írt: Várad elfoglalásának „bizonyára oly nagy kárát fogja vallani nemzetünk, mint Buda elvesztésének”. Most már nem kell Ázsiából várni a törököt – vonja meg a török–Habsburg erőviszonyok eltolódásában bekövetkezett változás mérlegét –, „hanem szinte beérjük a budai és váradi vezérek alatt lévő pogánysággal és így úgy elesik Erdély is az mi kegyelmes urunk királyunk kegyelmes ligájától Várad elvesztésével, mintha törökké lennének a nyavalyások”.*
Csáky István 1660. augusztus 5-én, DEÁK F., i. m. 21.
Lipót császár 1660. december 15-én szétküldte Erdély ügyében segélykérő leveleit Európa hatalmaihoz. Válaszul a brandenburgi, pfalzi, kölni, trieri választók segélyt ígértek, II. János György szász fejedelem pénzt és hadsereget ajánlott, Velence, a Rajnai Szövetség elnöke, János Fülöp mainzi érsek és a 786pápai nuncius egyaránt támogatásával biztatta a császárt, ha harcba száll Erdély érdekében. Miként korábban számtalanszor már Zrínyi Miklós, most Gheorghe Ştefan, Moldvának Erdéllyel való szövetsége miatt elűzött fejedelme hangoztatja a felfokozott nemzetközi érdeklődésben rejlő jó konjunktúrát a török elleni háborúra: „Isten maga mutatja alkalmatosságokat, nem veri talán örökké a kereszténységet, az ostort tűzre veti … Ha az alkalmatosságot most elmulasztják, nem tudom, mikor kaphatjuk.”*
Stefan Gheorghe levele Rottal Jánosnak, 1661. december 23. OL, Nlt V, Fasc. 14.
Ekkor azonban már erdélyi politikusok jelentős csoportja küzd azért, hogy az európai terveket az ország érdekét szolgáló cselekedetre fordítsák.
