A NÉPESSÉG VÁLTOZÁSAI
A NÉPESSÉG VÁLTOZÁSAI
Megfelelő források, kipróbált módszerek hiánya miatt Erdély népesedési viszonyainak alakulásáról 1660 után is becslésekre vagyunk utalva. Néhány meghatározó tényezőt azonban már feltárt a kutatás.
1657–1661 között a Partiumtól a Székelyföldig több büntető hadjárat szántott végig az országon. 1661-ben Evlia Cselebi a dúló sereggel járta végig Erdélyt, vármegyényi területek felégetéséről, kardra hányt falvakról, 3–8 ezer főnyi fogolycsapatokról írt. Az ország magyar, székely, román és szász lakossága egyaránt hatalmas vérveszteséget szenvedett. A Partium, Kolozs, Doboka, Kraszna, Belső- és Közép-Szolnok vármegye úgy elpusztult – amint írják –, „hogy öt-hat mérföldnyire is egy faluban egy kunyhó sem volt, egy 806ember nem lakott, elraboltattak, levágattak és a dög miatt elhaltak … szegénységink pedig nagyobbára éhelhalásra jutottanak”.*
A nagysinki országgyűlés, 1664. január 31.–február 24. XXVIII. art. EOE 13. 291.
A hadjárások ideje alatt az ország felülről tekintve változó széljárással korbácsolt tó partjain is túlcsapó hullámzásához lehetett hasonlatos: a lakosság szakadatlan mozgásban van. Falvakból városokba menekül, városokból védettebb vidékekre, a Maros, a Sajó, a Szamos völgyeiből fel a havasokra fut, délről északra, Máramarosból le a Mezőségbe, Erdélyből ki Moldvába és Havasalföldre, a Partiumból Erdélybe. Általános jelenség a korban, hogy a háborúk dúlta helyekre gyorsan visszatelepül az eredeti népesség, Erdély egyes vidékein azonban még évek múltán is vannak puszta falvak, nem ritka, hogy az erdők, havasok védettebb helyeiről vonakodnak visszatelepedni a völgyekbe. 1657–1661 Erdély népesedési viszonyaiban mély nyomokat hagyott.
A megmentett államisággal beköszöntő nyugalom, az újjáépítés lendülete, nem utolsósorban pedig a lassú és viszonylagos gazdasági konszolidáció szinte szívta Erdélybe a környező országok kolónusait. Hogy milyen összetett okok határozták ezt meg, arra nagyon jellemző 1672-ben Bethlen Miklós véleménye: „Az oda ki persecutiot szenvedő szegénységet az ide be való rettenetes sok pusztára kellene bé hínunk, ha eszünk volna és mind a fejedelemnek, mind a szászoknak kedve volna hozzá. Ezen az úton épült megh az Belgiumi Respublica, mü is ezen az úton tétetnénk mind a jövendő defensióra, mind a mostani adózásra alkalmatosabbá.”* Abban viszont nincs igaza, hogy Apafi nem ismerte volna fel az ország viszonylagos belső nyugalmából és a királyságbeli területekhez képest is gyér népsűrűségéből adódó bevándorlás előnyeit. Főleg Moldvából, de Havasalföldről is jelentős csoportok húzódnak be ezekben az évtizedekben a fejedelemségbe. 1668-ban például több román falu népe jött át, és a vajdák állandóan ostromolják Apafit, szolgáltassa vissza a „szökött” jobbágyokat. Nem egyes személyeket, hanem csoportokat kérnek vissza, miként például Ghica vajda. Apafi álláspontjára jellemző 1669-ben Moldvába küldött követének adott instrukciója: valószínűleg kérni fogja a vajda a „Moldvából Erdélybe szökött jobbágyok kiadását”;* megszorítás nélkül káros lenne megígérni, de megtagadni sem lehet – állapítja meg, és elrendeli, hogy a kezesség alatt levő vagy hites jobbágyok kiadását ígérjék meg, de úgy, hogy a kölcsönösséget kössék ki. Tudatos telepítéspolitikára vall, hogy a szomszédos országból visszajövő jobbágyok kedvezményeket, a Partiumból behúzódó iparosok fejedelmi pártfogást kapnak. A református és az unitárius 807egyház ugyancsak nagy gondot fordít rá, hogy a hívek száma jövevényekkel is szaporodjék.
Bethlen Miklós levele Teleki Mihálynak, Szentmiklós 1672. február 7. (Bethlen Miklós levelei. S. a. r. JANKOVICS J. Régi Magyar Prózai Emlékek VI. Bp. 1986. 247.)
Apafi Mihály fejedelem követi utasítása, 1669. szeptember 11. OL, Agy, 2. doboz, Vegyes iratok.
Erdély 1687-ig védelmet nyújtó ország, viszonylagos konszolidációval, új lehetőségekkel és növekvő munkaerőgondokkal. Szívesen látott tehát minden jövevényt. 1661-ben még Kemény János adott engedélyt a Lengyelországból kiutasított unitáriusok bevándorlására, akik közül Kolozsvárott ötszázan telepedtek le. Várad eleste után katonák és a Partium fegyverrel szolgáló szabadcsapatai húzódtak be. 1670 után Erdély a magyarországi bujdosók biztonságot adó szigete. Nemcsak a pataki iskola kap menedéket tanáraival és tanulóival együtt, hanem üldözött lelkészek, protestáns családok és katonacsoportok találnak otthonra. Délről az erdélyi állam nyitott kereskedelempolitikája következtében kereskedőcsoportok húzódnak fel, és a szász városokban telepednek le, északkeletről ukrán jobbágyok népesítik be a Máramaros vármegyei és a határos falvakat.
Az 1664–80-as évekig tartó nagy bevándorlási hullám azonban meg sem ülepedett, amikor ellenkezőre fordul a lakosság mozgása. 1687 után nemcsak a töröktől visszafoglalt területek szívó hatására kerekednek fel jobbágytömegek, és húzódnak ki az alföldi sík vidékekre, hogy ott meggyökeresedve már vissza se térjenek, nemcsak az Erdélyre zúduló adóterhek, katonai executiók elől szöknek ki egész falvak Moldvába és Havasalföldre, hanem Brassó ötvösei közül is többen telepednek át a román vajdák országaiba.
Főleg az északi, keleti és déli peremvidékeken ölt olyan aggasztó méreteket az elvándorlás, hogy a Guberniumot is foglalkoztatja. Különösen a Székelyföld szenvedi meg nagyon ezt a korszakot. Hunyad vármegye és Fogaras vidéke ugyancsak az időszakos, a rohamos elnéptelenedés riasztó képét mutatja. Végül a politikai körülmények okozta népességmozgás típusainak utolsó változata 1703–1711 között figyelhető meg: a tiszántúli hadműveleti területekről ismét sokan keresnek menedéket Erdélyben, de nagy a belső vándorlás is, 1709 után pedig családok és erdélyi katonák ezredeik kötelékében egységes csoportot alkotva mennek ki a Tiszántúlra és Moldvába.
A politikai körülményeken kívül egyéb tényezők is hozzájárultak, hogy Erdély lakossága e fél évszázadban nem a megállapodás képét mutatja. 1657–1661 háborúi megbontották az addig egységesnek maradt magyar és szász településeket is, elpusztítottak sok régi földművelő román falut. A Moldvából, Havasalföldről vagy a hegyek közül az Erdélyi-medence jobb megélhetést biztosító völgyeibe szállók pedig – többnyire vándorló élethez szokott pásztorok – a földműveléssel lassan barátkoznak. A régi és az új lakók között az eltérő szokásrendből adódó feszültségek sok esetben csak valamelyik csoport továbbtelepülésével oldódhatnak fel. Emellett az újrakezdődő majorgazdálkodás velejárója a belső áttelepítés. A földesurak egymástól távol eső birtokaikra szükségeik szerint telepítgetik át jobbágyaikat: a bő népességű hegyvidékről a gyérebben lakott völgyekbe. Az ország gazdasági szerkezetében 808ugyancsak nagy jelentőségű havasi állattartás következtében pedig még mindig rendszeresen hajtják át telelésre, felerősödésre Moldva és Havasalföld legelőire a több tízezres juhnyájakat, s jelentős csoportok élnek állandó mozgásban. Ugyanakkor Moldva több tucat magyar falvában több mint tízezren élhettek. Mindez hozzájárul, hogy Erdély nemcsak sok nemzet lakta ország, hanem egyes vidékein nem egységes tömbökben, hanem egymással keverten élnek a különböző etnikai csoportok.
A népesség természetes szaporodásában a pestisjárványok okoztak mély bevágásokat. Nincs évtized, hogy valahol az országban ne ütötte volna fel a fejét a járvány. Tömegesen a városokban szedte áldozatait, Kolozsvárott 1661-ben az unitárius kollégium 400 tanulóját vitte el.
Az egészségügy népességmeghatározó viszonyait tekintve már feltűnnek bizonyos változások, az átmeneti korszak közeledtének előjelei.
Bethlen Miklós, hogy édesanyját a menekülés és fogság viszontagságai miatt elhalt magzatjától szabadítva megmentsék, „abortivumot” javasolt, de az apa, Erdély kancellárja és a „patikárius” még nem mernek beavatkozni abba, ami elrendeltetett. A csecsemőhalandóság megtizedelte felnőttgenerációk betegségeit a botrányos higiéniai viszonyokra, a babonasággal terhelt gyógyításra, a vidék általános orvoshiányára és az ivás következményeire vezetik általában vissza. A század utolsó évtizedében új betegség üti fel a fejét, a vörheny. A fogságból megtértek sokszor meghalni jöttek haza, vagy hogy még néhány évig húzzák a rabságban szerzett titokzatos betegségeikkel.
Mindazonáltal már észlelhetőek a népesség biológiai ellenállóképességének javítását előkészítő változások első korai hírnökei. A higiéniai viszonyok a polgárság egyes rétegeiben már korábban is magasabb színvonalat mutattak akár az általános magyarországi viszonyokénál is. Az „ujjongó század” tanítványai, Bethlen Gábor iskolapolitikájának jóvoltából a külföldi akadémiákra kirajzó diákok hazahozott tudásanyaga ebben a fél évszázadban sugárzódott szét. Pápai Páriz Ferenc – amint írja – „a szegényeknek kedvekért”* adja ki magyar nyelven híres orvoslókönyvét, már a betegségek megelőzését hangsúlyozva. Az evés-ivásban való mértékletesség, a mozgás, a jó levegő, a gyermekek testét edző nevelés mind olyan tanács, ami azután hosszú évszázadokon át időszerű marad.
Pápai Páriz Ferenc, Ajánlólevél. Pax Corporis. Kolozsvár 1690.
Egyes társadalmi rétegek körében bizonyos táplálkozási szokások változásaira is felfigyelhetünk. Korábbi évszázadok forrásaiban is fellelhetőek a gyümölcskonzerválás adatai. Mégis, a liktáriumok és az „asszualma”, „asszumegy”, körte és más gyümölcsök tömeges ajánlása, felhalmozása a tartalékokban, sőt növekvő kereslete szélesebb körű elterjedésüket jelzi. A vámnaplók és a vásárlási jegyzékek lapjain a fel-feltűnő narancs mellett meglehetősen jelentős tétel a citrom, a „citrom víz”, jelezvén, mintha Erdélybe 809is elért volna a század első nagy jelentőségű tapasztalata, hogy jót tesz az egészségnek – amint a Kelet-Indiai Társaság hajóskapitányai felismerték a „lemon water” nélkülözhetetlenségét a hosszú hajóutakon a skorbut ellen. Megjelenik a cukor. A paraszti népesség élelmezésében most kezdi elfoglalni a köles helyét a kukorica.
Az erdélyi népesség legjellemzőbb sajátossága a megosztottság. Társadalmi, vallási és etnikai csoportok számarányainak változásáról hozzávetőleges becslésekre vagyunk utalva. Az erdélyi társadalomban a főnemesség vékony rétegével szemben a kisnemesek, polgárok, a különböző részleges kiváltságokkal rendelkező középrétegek jókora számú tömbjei és a kiváltságok nélkül élők, a jobbágyok hatalmas tömegei állnak. Az ország legnépesebb városa Brassó és Szeben 3–5 ezer között mozgó népességgel. Kolozsvár népesedési viszonyait az határozta meg, hogy Várad elvesztése után Erdély legfontosabb helyőrségének állomáshelye, végvár lett. A városokat külvárosok és falvak népes gyűrűje vette körül.
A népesség társadalmi megosztottságának határaival a vallási és az etnikai megosztottság már nem esett egészen egybe. Máramaros nemeseinek jó része román, az Erdély társadalmi szerkezetére jellemző kisnemesek és más középrétegek tekintélyes tömegeit magyarok, szászok és románok keverten alkották. A szász városok a nemesség betelepedése és a szegény rétegek városba húzódása miatt kezdik elveszteni etnikailag már korábban sem egészen homogén arculatukat. Kolozsvár külvárosaiban szászok, magyarok és románok egyaránt laktak ebben a fél évszázadban. A kereskedőrétegek különböző etnikumú és vallású, szász, magyar, román, zsidó és görög csoportjai mellett az örmények – főleg 1672. évi tömeges bevándorlásuk után – az ország egyik legjelentősebb kereskedőelemét alkotját.
Az etnikai megoszlás arányairól bizonytalan becslések alapján kaphatunk hozzávetőleges képet. A lakosság, főleg a románság egy része, foglalkozásából következően is állandó mozgásban van. A magyar lakosság 45–50%, a szász 10–15%, a román 30–40% között mozoghatott, a többi ukrán, rác, örmény és egyéb – a különböző szerzők véleménye nagyon eltérő. Számításba kell azt is venni, hogy az 1660-as évek végén, még inkább pedig az 1670-es évtizedben magyarok is sokan keresnek menedéket Erdélyben. Főleg az üldözött protestánsoknak nyújtott védelmet és lehetőséget a fejedelemség. Mindazonáltal, Apafi és Johann Troester (1660) egyaránt észreveszik, hogy a románok száma növekszik. Troester 1660-ban megjelent művében azt írja, hogy „az erdélyi három nemzet” – a magyar, székely és szász „Ständ-Nationen” – mellett még egy negyedik nemzet, a románok (Wlachen) nagy, a magyarokon és a szászokon túltevő tömege található Fogaras környékén és Hunyad vármegyében. Általában Erdély déli részében a románság nagy és egységes tömböket alkot, de David Prodan kutatásai azt is kimutatják, hogy a fogarasi uradalom falvaiban számottevően élnek magyarok is.
810A lakosság összlétszáma a Partium elvesztése miatt is csökkent, 700-800 ezer körül mozoghatott. A lecsökkent területű Erdély népsűrűsége a királyi Magyarországéhoz képest gyér, a török területekhez és valószínűleg Moldvához és Havasalföldhöz viszonyítva azonban inkább nagyobb. A népesség területi megoszlásának arányait a földrajzi viszonyok szabják meg. Az államhatalom feladataihoz képest és a társadalom szükségleteinek kielégítése szempontjából a lakosság száma nagyon kicsiny, általános a munkáskézhiány.
