AZ ÁLLAMGAZDASÁG EGYENSÚLYÁÉRT
AZ ÁLLAMGAZDASÁG EGYENSÚLYÁÉRT
1660 után Erdély évente 40 ezer arany adót fizetett a Portának, négyszer annyit, mint amennyit Bethlen Gábor nagy kiterjedésű, gazdag országa adott. Emellett 300 ezer tallér hadisarctartozást kellett törleszteni, ajándékokat küldeni. Időnként, így a lengyelországi török hadjárat idején 1672–1674-ben, rendkívüli adóként több száz szekér élelmet volt kénytelen szállítani. 1683-ban 27 ezer oroszlános tallért fizetett Erdély élelemváltság címén a nagyvezírnek. Mindent egybevéve 1664–1686 között Erdélyből évente mintegy 190–200 ezer forint érték folyt a konstantinápolyi kincstárba. A török adó helyébe 1687-ben a német katonatartás költsége lépett. Ennek összegét 1687–1688 telére a balázsfalvi szerződés 1 951 355 forintban szabja meg, amelyhez még deperdita és discretio járult. Később Rabutin például évi 42 ezer forint discretiót követelt.
A fejedelemség belső önfenntartásának költségei ugyancsak tetemes összegre rúgnak a külső kötelezettségek mellett. Ebben az időben az államháztartás kiadásai Európa-szerte ugrásszerűen megnövekednek, de mivel a központi pénzgazdálkodás kialakulása mindenütt, még a fejlődésben előbbre tartó országokban is hosszú, keserves folyamat, pontos összegek helyett hozzávetőleges becslésekre vagyunk utalva.
Az udvartartáson belül azelőtt is külön kezelték az államhatalmi központ költségeit és a fejedelmi család kiadásait. Az első 7–8 ezer forint, a második 4–5 ezer forint között mozgott, összesen évi átlagban 12–14 ezer forintot tett 827ki. Ehhez járultak az államigazgatás költségei, tanácsok, főtisztségviselők, hivatalnokok javadalmazásai.
Erdély hadseregének állandó magját az udvari katonaság és a várőrségek alkották. A Fogaras várában állomásozó gyalogság évi 672 forint zsoldot húzott. A huszti vár kapitánya 400 forint, vicekapitánya 300 forint fizetést kapott évenként, és tetemes természetbeni javadalmakkal élhetett. Számolva a felszerelés, ruházat, ellátás, kiszolgálás költségeivel is, ha a hadfenntartás összegét pontosan nem is sikerült megállapítani, bizonyos, hogy ez a belső költségek legsúlyosabb tétele. Nyílt háborút a kis fejedelemség e negyedszázadban nem viselt. Mégsem mentesült a korabeli államok legsúlyosabb terhe, a hadviselés költségei alól. Új végvárrendszert kell kiépítenie. 1670-től folyamatosan határvédelmi készültségeket kell tartania, támogatja a bujdosókat, 1672 után pedig félig nyílt, félig titkos segélyt nyújt a felkelőknek. Belső hatalmi harcok, állandó készülődés egy magyarországi hadjáratra mintegy a küszöbönálló háború állapotát állandósította. A Porta parancsolta 1683-as kényszerű hadjárat idején az erdélyi hadsereg zsoldja és élelmezési költsége 16 228 forint 85 dénárt tett ki.
A diplomácia költségeit – a hivatalos követségek kiadásain kívül – a korábban is nélkülözhetetlen megvesztegetésekre, ajándékokra, titkos megbízottakra költött összegek emelték. Boér Zsigmondnak, a fejedelemség portai kapitihájának (követének) 1671. évi elszámolásában ilyen tételek olvashatók: „Fővezérnek másfél száz tízes arany … A cancelláriusnak ötszáz aranyat. Más, egy titokban levő embernek kétszáz aranyat … A vezérrel, hogy szemben lehettem, adattam az kapun tall[ért]: 2.”*
OL, Agy, 2. doboz.
Végül sokat fordított az erdélyi állam iskolákra, egyházakra, nyomdákra, könyvekre, mindarra, ami a korabeli értelemben vett művelődéspolitika címén foglalható össze.
Utolsó negyedszázadában a fejedelemség kiadásai aránylagosan nagyobbak, mint korábban bármikor.
Milyen bevételek álltak az ország rendelkezésére, és hogyan oszlottak meg a terhek a társadalom különböző osztályai és rétegei között?
A kincstári gazdálkodás gonddal vezetett számadáskönyvei, az I. Rákóczi György megszervezte prefektúrák munkája a más országokban is mindenütt megfigyelhető szakosodó államirányítás kezdeteinek előjele. A fejlettebb országokban és birodalmakban az újkori „pénzügyminisztériumok” csíráit felnevelő „udvari kamarák” nyilvántartásainak megfelelő gazdasági naplók 1667–1690-es éveket felölelő kötetei a fejedelemség gazdasági irataival együtt már a központilag kézben tartott, fegyelmezett irányítás igényeit tükrözik. Mégsem könnyű még csak hozzávetőlegesen is reális áttekintést kapni a fejedelemség jövedelmeiről és kiadásairól. Miként még más országok, például 828a Habsburg-birodalom államgazdálkodási rendszerében is, Erdélyben ugyancsak a különböző közvetlen átutalások gyakorlata is uralkodik. Így például a sójövedelemből meghatározott összeg volt lekötve különböző iskolákra és alapítványokra. 1670-ben az udvarhelyi kollégium építésére és fenntartására a sófalvi sóbánya jövedelmét rendeli a fejedelem. A vashámorok, sóbányák, kénesőbányák bérmunkásait és „pénzes szekereseit”, vagyis a szállítást sok esetben természetbeni juttatással fizette a kincstár. Az államgazdasági metódus még szükségszerűen magán viseli a középkor számos kötelékét, konzervatív megoldások sokasága terheli, de már tele van a feudális viszonyok keretei közül kikívánkozó elemekkel. Bevételt és kiadást fillérre igyekeznek számon tartani. Kikötik a várható jövedelmeket. Kínos takarékosság uralkodik. Abban a korban, amikor a közjövedelmek kezelésében a hivatali tisztesség még jobbára ismeretlen fogalom, és még csak kezdeti szakaszát éli a hatékony ellenőrzési rendszer, Apafi államgazdaságában igyekeznek azt következetesen és igényesen alkalmazni. Szigorú elszámoltatást követelnek, pedig sokak érzékenységét sértik ezzel.
A törcsvári harmincad 1669. május 1. és 1670. április 30. közötti forgalmát elszámoló jelentést felülvizsgáló revizor az összesen 15 780 forint 94 pénz kiadásából 973 forint 16 pénznyi összeget nem talált rendben. Megállapítja: három moldvai paripáért 1000 forintot számolt a harmincados, holott ez csak 600 forintba került, és nincs nyugta a tömösi harmincadház építésére elszámolt 60 forintról. Nyilvánvaló, hogy a megnehezedett viszonyok, a lét vagy nemlét határaira jutott erdélyi állam megmentésének ügye szorította a racionális gazdálkodás irányába a fejedelmi udvart. Viszont arra is van bizonyíték, hogy nem kellett töretlen úton indulniok. Apafi és kormányzatának némely tagja a nagy elődök példáján kívül ismerte a nyugati országok korszerű gazdálkodási elveit, és igyekezett abból minél többet Erdélyben megvalósítani.
1660–1687 között a fiskális bevételek emelkednek. A só-, arany-, ezüstbányák, a vashámorok, a kéneső, a harmincadok és a kincstári uradalmak összhozadéka 1670-ig évi 250 ezer forintra, 1678–1680 között évi 300 ezer forintra becsülhető.
A beszedett készpénzadó összege az 1660-as és 1670-es évi átlagban 150 ezer forint. Ez 1684 után 300 ezer fölé ugrik, hogy néhány év múltán az 1 és 2 milliót is meghaladja. Az adóegységre, a portára kivetett adóösszeg ugyan már 1664–1670 között is mutat némi emelkedést: 1664: 10, 1665: 15, 1669: 16, 1670-től: 18 forint. 1686 után 20, 30, 50, sőt előfordul, hogy 200 forint. Reális értékváltozást azonban nehéz megállapítani, mivel a „kapu” fogalma alá változó számú személy vagy telek tartozott, a különböző mentességek és átszámolás miatt a kapuszám fogyott. Az adószisztéma korszerűsítésére kényszerű körülmények szorították a fejedelmi udvart. Az újítás tendenciája kétirányú. Egyrészt eddig adómentes gazdasági területeket igyekeznek megcsapolni, másrészt adóra fognak addig mentességet élvező rétegeket. 1663-ban 829rendkívül kemény kereskedelmi adót vezetnek be, „akármi rendbéli ember”, ha valamit elad, minden forint után öt pénzt adjon a kincstárba. 20 forint érték alatt az áru adómentes, tehát a tehetősebbeket terheli. „Nem magunktól, hanem más keresztény országoktól vévén példát”* – indokolja meg Apafi a kereskedelmi adó bevezetését. Ezt az adót ugyan később megszüntették, mégis figyelemre méltó, mert a modern adórendszer irányába mutat. A görög és az orientális kompániák és más kereskedőcsoportok egy összegben rótták le adókötelezettségüket.
EOE 13. 257.
A „közönséges” terhek új elosztását célzó erőfeszítések már az 1660-as évek elején feltűnnek, esetenként, különleges veszedelemben, fejük fölött érezvén a török szablyát, a földesurak és a főrendek is fizettek adót. Rendszeres adófizetésre fogni azonban csak a kisnemességet s az addig mentességet élvező középrétegeket lehetett. Hivatalnokok, katonák, kézművesek, kisnemesek, udvarbírák, számtartók különböző kulcs szerint kellett hogy adózzanak. A székely székekre és a városokra egy összegben vetették ki az adót. Fejenként 11 tallért kellett fizetni a nemesi földön gazdálkodó, addig mentességet élvező parasztembereknek (1674), 1-1 tallért fizetnek az egyházi nemesek és azok, akiknek nincsen „rótt hely után adózó jobbágya”. A sokat szenvedett területek, leromlott falvak gyakran kapnak engedményeket. Így Brassót 1671-ben 200 tallérral mentesítik. Medgyes és Beszterce székek 1672-ben 900-900, 1673–1674-ben 1000-1000 tallér engedményt kapnak azzal a feltétellel, hogy az elengedett összeget „nem magok privátumokra, hanem a szegénység terhének könnyebbítésére fordítsák”. Még inkább kitetszik a fejedelmi adópolitika szociális szempontokra figyelő tendenciája az 1671-i adórendeletből. A súlyos helyzet miatt rendkívüli adót vetnek ki, de úgy, hogy „ezen adóval az vármegyéken lévő szegénység semmiben se aggraváltassék, hanem egészen a dominus terrestrisek deponálják”.* Mivel pedig az adó beszedése hosszadalmas, a pénzre pedig azonnal szükség van, azt összeadják. Bánffy Dénes, Bethlen János, Béldi Pál 500-500, Alvinczi István 300, Teleki Mihály 150 imperiális tallért fizetett a 25 önként kölcsönző között. 3300 imperiális tallért pedig kötelezően adott össze 23 személy, közöttük például Bánffy Zsigmond 500, Páter János 300 tallért jegyzett. Jellemző az adott viszonyokhoz alkalmazkodó adópolitikára a dohányárusítással kapcsolatos intézkedés. 1670-ben a közhatalom szigorúan tiltotta a dohánybehozatalt, -termesztést, -árusítást és a dohányzást. Látván azonban, hogy a tilalmak mit sem érnek, kemény adót vetett ki. A dohányzás élvezetének áldozó főtiszt 200, regalista 50, jobbágyas nemes 30, egyházi nemes 12, paraszt és katona 6 forintot fizet. A dohányadó gyarapítja az államjövedelmet, és a különböző társadalmi rétegeket különböző mértékben terheli. Mindazonáltal az erdélyi állam az 830adórendszer átalakítására csak tétova lépéseket tehetett. A nemesség körömszakadtáig ragaszkodott ősi kiváltságához. Az adó beszedése, mint mindenütt, Erdélyben is hatalmas nehézségekbe ütközött, számolni kellett az évről évre növekvő hátralékokkal, a súlyos visszaélésekkel. 1672-ben törvényt hoznak az ország adójának „jó rendben való” állítására. Miként más országokban is, a közterhek dandárját a szegény rétegek viselték.
EOE 15. 189, 190–191, 319, 472; 20. 164–165.
A fejedelemség utolsó negyedszázadában az államgazdaságot a szűk lehetőségek között viszonylagos egyensúly jellemezte. Jövedelmét nem a mezőgazdaság és a jobbágyság rovására növelte, hanem megcsapolta a legdinamikusabb gazdasági területet, a kereskedelmet, és fizetésre fogta a társadalom tehetősebb rétegeit is. Nincs számottevő külső adósság, az állam hitelezői főleg országlakosok, városok, főurak, görög vállalkozók. Bebizonyosodott, hogy az önálló Erdély szűkebb határok közé szorítottan, nagyobb külső terheket viselve is működőképes. A súlyos külső nehézségekkel küzdve azonban tűrőképességének határára jutott, tartalékai elfogytak, 1687 után a rázúduló terhek alatt egy-két év alatt a végletekig kimerül.
