A KÖZÉPREND: KATONÁK, SZOLGÁLÓ NEMESEK, POLGÁROK, ÉRTELMISÉGIEK
A KÖZÉPREND: KATONÁK, SZOLGÁLÓ NEMESEK, POLGÁROK, ÉRTELMISÉGIEK
Az Erdély társadalmi szerkezetére jellemző zárt, autonóm közösségek felbomlása már jóval korábban megindult. Ez a feltartóztathatatlan folyamat a székelyek és a szászok körében a maguk sajátos belső gazdasági-társadalmi viszonyaiknak megfelelően, eltérő módon és eltérő ütemben zajlott, de tendenciája közös: a különböző rétegek a szegények és gazdagok, a kiváltságosak és kiszolgáltatottak országos keretei között tagolódnak a feudális rendbe. Korszakunkban azonban az erdélyi társadalmi viszonyokon belül egy más jellegű átrétegződés halvány kezdetei is megfigyelhetőek. Lényegét ennek az átrétegződésnek talán Bethlen Miklós fogalmazta meg legtömörebben, amikor a sokféle foglalkozású, státusú, változatos és – mi több – máról holnapra is változó anyagi viszonyok között élők sokaságát így kategorizálta: alsó rend, középrend, felső rend. Ezek azonban korántsem kijegecesedett kategóriák. A társadalomra alapvetően a feudális viszonyok szabta hagyományos rendi megoszlás a jellemző, de a jobbágy, polgár, nemes fogalma éppen korszakunkban kezdi elveszteni régebbi, egységes társadalmi képződményt kifejező tartalmát. E fogalmak mögött az életformájuk, helyzetük, műveltségük, lehetőségeik tekintetében egymástól nagyon eltérő csoportok sokasága növekszik. Egyaránt a nemesi rend tagja a sok száz jobbággyal rendelkező földesúr és a nemrég címeres levelet váltott paraszt, aki korábban maga is jobbágyként szolgált. De a kortársak is nagyon jól tudták, hogy egész világok választják el őket egymástól nemesi mivoltuk tekintetében. Valóságos jogaik és politikai mozgásterük merőben más. A hagyományos 831társadalmi kategóriák bomlása természetesen nem kezdi ki közvetlenül a feudalizmus alapvető társadalmi rendjét, csak bizonyos belső átrendeződést, átrétegződést teremthet. Erősek a belső átrétegződést fékező, a konzervatív társadalmi szerkezet megmerevedését szolgáló tendenciák, és az általános közeg inkább ezeknek kedvez. Mégis, ha nem látjuk, hogy ez a két tendencia – a társadalmi mobilitás és a társadalmi megmerevedés tendenciája – heves harcban áll egymással, akkor nem értjük az Erdélyi Fejedelemség e negyedszázadában zajló társadalmi mozgalmak sajátosságait, és fedve maradnak előttünk a következő korszak társadalmi mozgalmainak és harcainak mélyen fekvő indítékai.
Az átrétegződés uralkodó tendenciáját az Erdély katonai és gazdasági viszonyaiban beállott változás szabta meg, de sajátos hagyományok is táplálták. Elsősorban az, hogy a fejedelemségben korábban sem alakult ki a köznemességnek olyan széles és mélységben is differenciált rétege, mint a Magyar Királyság területein.
A fejedelemség hadereje korábban is kettős jellegű volt. Az állandó hadsereg magvát alkotó várőrségek és a belső karhatalmi feladatokra is szolgáló udvari ezredek mellett a határvédelmet a különböző szabadsággal élő csoportok látták el, székelyek és hajdúk adták háborúk esetén a hadsereg tömegerejét is. 1657–1664-ben a fejedelemség haderejét éppen ezen a ponton érte a legsúlyosabb veszteség. Elvesztette a bihari hajdúvárosokat, a székely fegyverviselő réteget pedig a lengyelországi hadjárat és a tatár büntető expedíciók megtizedelték, sőt csaknem megsemmisítették.
A vasvári békével beköszöntő kétes nyugalom évei viszont naponta bizonyították: Erdélynek, ha élni akar, gyorsan mozgósítható hadseregre van szüksége. Amióta Váradra bevonultak a janicsárok és Székelyhídat le kellett rombolni, nyugatról már nemcsak a császári őrségek fenyegették betöréseikkel, hanem a török is. A váradi pasának az egyik legfontosabb sólelőhely elfoglalását célzó akcióit csak a fegyver ereje állíthatta meg. Apafi és környezete előtt pedig nem volt titok, hogy előbb-utóbb Erdély is háborúba sodródik. Érthető tehát, hogy az 1660-as évek közepétől kezdve a fejedelem következetesen igyekszik megteremteni földesuraktól, rendi erőktől független, gyorsan mozgósítható haderejét.
A fiskális birtokokon, a várak körül eddig is éltek szabadok, akik csak katonai szolgálattal tartoztak. Számukat a fejedelem tudatosan szaporítja, és igyekszik intézményesen rendezni státusukat. Az 1660–1680-as évek között magyar és román jobbágyok tömegesen kapnak katonai szolgálat fejében szabadságot. Sokaknak, nemegyszer egész falvaknak nemességet adományoz a fejedelem, régi hagyomány szerint úgy, hogy megélhetésüket a mindennemű úrbéri szolgálat alól mentes föld biztosítja. Fegyvert, lovat, felszerelést maguknak kell előteremteniök. Ez a szabad paraszti katonai státus bizonyos anyagi feltételekhez, vagyoni cenzusokhoz kötött. Földjüket szabadon 832használhatják, fiaik örökölhetik, de el nem idegeníthetik, mert a fiskus tulajdona. Míg a század első felében az ilyen szabadosok főleg várszolgálatot láttak el, és mentességük ideiglenes jellegű volt, Apafi korában kezd kijegecesedni intézményesített keretük. A fegyverrel szolgáló szabadok nagy csoportján belül a helyi adottságok szerint alakulnak ki jellegzetes csoportjaik: a Kővár vidéki armások, a fiskális birtokokon mindenütt feltűnő puskások, darabontok, a Hunyad és Fogaras vidéki boérok. Státusuk, anyagi helyzetük nagyon különböző. Egyaránt vannak közöttük szabadok és magukat nemesnek mondók, de valójában vagy parasztok, vagy „félnercesek”. Jellemző, hogy Apafi fejedelem meghagyja balázsfalvi udvarbírójának: darabontokat „ne a jobbágyoknak a gazdagjából, s az igen szegényből, hanem a középrendűből, kiváltképpen ökretleneket tegyen”.* Növekvő tendenciát mutat a fejedelem nemeslevelével rendelkezők száma. Apafi nemcsak régi katonai érdemeket jutalmaz nemesítéssel, mint Katona Szász István désfalvi jobbágy esetében (1675), hanem ezúton kedvet akar csinálni, megfelelő társadalmi tekintélyt teremteni a katonáskodásra. A fegyverrel szolgálók anyagi viszonyai nagyon különbözőek. E dinamikus társadalmi képződmény tagjai sokfelől sereglő, változatos körülmények között élő csoportot alkotnak. 1669-ben a puskások regestrumában nem egy név mellé odajegyezték, hogy „szegény”, még a katonai szolgálat ellátásához megkövetelt minimummal sem rendelkezik. A réteg egyik legrégibb tradíciójú csoportjában, a boérok között sok a jobbágyos, tehetős katona. A változások tendenciáját vizsgálva az egységes réteg kialakulására mutató erővonalak egyik pólusa a Székelyföld. Mindaz, ami itt Apafi fejedelemségének negyedszázadában lejátszódik, már a központi hatalomtól függő katonaréteg kialakulásának országos áramlatával fonódik össze.
Erdélyi fejedelmi utasítás a balázsfalvi udvarbíró részére 1670-ből (MGSz 1899. 262).
Apafi kormánya kezdettől fogva ugyanúgy tiltotta, mint annak idején Bethlen Gábor és I. Rákóczi György, hogy szabad, fegyverviselésre kötelezett székely, lófő vagy darabont jobbágyságra álljon. Elődei felismerését azonban Apafinak gyökeresen más körülmények között kellett megvalósítania. Bethlen ugyan megállította a tömeges eljobbágyosodást, de eredményeit 1657–1660 megpróbáltatásai szinte elsöpörték. Kényszerből, a váltságdíjra felvett kölcsön fejében sokan kötötték le magukat örökös jobbágynak, még többen a veszteségekből levont józan számvetés után, hogy a vészes-terhes hadiszolgálattól szabaduljanak. Van úgy, hogy a szolgaságot vállaló maga fizet urának, csak hogy földesúri védelmét elnyerje. Az államiságot átmentő és restauráló tendenciák viszont ellenirányú folyamatokat táplálnak. Fejedelmi rendelet sorozatosan emel ki jobbágyságból szabad székelyeket fegyverviselésre. Lófők és darabontok pedig katonai kötelezettségük jobb ellátása érdekében nemeslevelet kapnak. Érdemes lesz katonai szolgálatot vállalni 833azért is, mert a jobbágyra mérhetetlen terhek zúdulnak, a mindennemű kötelezettség alól mentes „szabad”, „kóborló” életre az 1680-as évek végéig egyre kevesebb a lehetőség.
A külső tendenciák eredőjét az évszázad folyamán a székelyek belső rétegződésében lejátszódó változások végeredménye mutatja. Összevetve az 1614. évi Bethlen-féle és az 1720. évi udvarhelyszéki összeírások adatait, megállapítható, hogy az egyes rétegek számaránya egy évszázad leforgása alatt a következőképpen változott. A nemesek száma nyolcszorosára nőtt (1–8%), a lófőké két és félszeres lett (16–41%), a darabontoké a felére csökkent (13–7%), a jobbágyok száma esett (30–23%), a zselléreké stagnált (7–6%), a szabad székelyek rendje elenyészett. Az 1703. évi, csak részleteiben ismert összeírás szerint is a katonarétegek száma emelkedett az 1614. évi viszonyokhoz képest. Ezek a számítások természetesen csak nagyon durván tükrözik a lényeget, azt, hogy a székelység egyre kevésbé volt egységes, zárt társadalmi képződmény. A fegyverviselők közül többen az udvari csapatokba kerültek, vagy várszolgálatra rendelték őket, zsoldot, ellátmányt kaptak, és beletagolódtak az állandó fejedelmi hadseregbe. Mások viszont vármegyékbeli várak körül mint puskások, armások telepedtek le. A többség ugyan eredeti lakóhelyén maradt, de mint katona egyre inkább az államhatalom közvetlen irányítása alá került. Bármennyire sérelmezik, a központi hatalom külső főkapitányokat nevez ki a székely székek élére.
A székelység katonai szolgálatból kimaradt rétegei kötelesek fizetni az állami adót. Igaz, hogy az államhatalom egy összegben veti ki a Székelyföldre az adót, és ez – általában 5 ezer forint – 1665–1685 között lényegében nem változik, de a székely városok adóterheit már külön-külön határozza meg a fejedelem. Emellett rendeletek sokasága csonkítja nemességük kiváltságait. A fejedelem pártolja az Udvarhelyszékre betelepedő idegeneket, védi a városi iparosokat, és nem engedi, hogy a „nemesek jószágaikban” kontár fazekasokat tartsanak. A közszékelyek között különböző rétegek – sóvágók, hámorosok, „pénzes szekeresek” –, vagyis foglalkozásilag szerveződő csoportok – miként már korábban – tovább tagolják a társadalmat.
Az államérdek tehát egyfelől vonzó lehetőségeket kínál a fegyveres szolgálatot vállaló székelyeknek – nemesi cím, kiváltságolt státus, fejedelmi védelem, részleges tehermentesség –, másfelől igyekszik felszámolni az ősi székely szabadság utolsó maradékait is. Ily módon szaporodik a székelység fegyverviselő rétege, ezt a réteget már egyre szorosabb szálak fűzik az államhatalomhoz, és beletagolódik a fegyveres szolgálat fejében különböző szabadságot élvező, Erdély-szerte sokasodó katonarendbe.
A fegyverviselő szabad réteg gyarapítása ellen a földesúri érdekeket védők, a vármegyék és a rendek mindvégig hevesen tiltakoznak. A katonanerceseket a nemesi kommunitás nem ismeri el egyenjogú tagjának, s a régi értelemben vett székely szabadság ürügyén, a magánérdek védelmében megkísérlik a központi 834hatalom ellen fordítani a székek fegyvereseit. A kísérlet kudarca a változás tendenciájának erejét bizonyítja. A folyamat végérvényesen csak 1711 után akad meg vagy torzul el. A társadalmi mobilitás legfőbb jellemzője másutt is a középrétegek sokasodása.
A jobbágyok és a földesurak között elhelyezkedő katonaparasztok mellett feltűnnek más, hasonló jogállású csoportok. Apafi tömeges nemesítéseinek java részével hivatali, értelmiségi szolgálat érdemeit ismeri el. Így iktatja például a fejedelmi kancellárián szolgáló brassói Greisingh Istvánt Erdély nemeseinek sorába. Lelkészek és tanárok ugyancsak nagy számban kapnak nemességet. Csupán kiragadott példa, hogy Kovács Jánost, Béldi Pál jobbágyát azért emeli nemességre Apafi, mert „tudományával a népnek sok hasznot tett”. A nemeslevél tekintélyt hivatott adni az államhatalom érdekeit szolgáló prédikátornak, hiszen Apafi a maga fizette papot nem becsülő marosvásárhelyieket kénytelen meginteni: „sóaknákba hányatjuk” az egyenetlenkedőket.
Általános jelenség, mint I. Rákóczi György idejében, hogy uradalmak telepítői, irányítói ugyancsak nemesítés útján emelkednek ki a jobbágyi státusból. A fiskális uradalmak, bányák, birtokok adminisztrátorai, deákjai állnak legközelebb az udvarhoz. A magánföldesúri kezdeményezést érdekesen tanúsítja Petki János utasítása jobbágy provizorának: a majorkodó földesúrnak is nagy a szüksége írástudó, tekintélyes és felelős irányító személyzetre. Tetemesre növekszik ezekben az évtizedekben a beházasodás útján, nemesi földet megszállva vagy a népmozgalom adta helyváltoztatással járó lehetőséget kihasználva a „bemondásra” nemessé lettek száma.
A vasvári békét követő negyedszázad legszembetűnőbb társadalmi változásaként olyannyira megsokasodik a nemesek száma, hogy némely forrás a lakosság felét nemesnek mondja. Ez az új nemesi réteg főleg a hivatalt vállaló, szolgálatból élő nemesek számát gyarapítja. A parasztság és a földbirtokos nemesség között helyezkedik el, jogi, anyagi helyzet tekintetében közelebb áll a néphez, mint az úri rendhez. Nyelv, vallás, szokás, műveltség és társadalmi csoportérdek szempontjából nagyon megoszlott ez a most alakuló réteg. Hiába élhet már egyéni boldogulását tekintve a hivatal, a szakértelem, a toll, a fegyver nyújtotta lehetőségekkel, még messze áll attól, hogy önálló politikai súlya legyen. Már több, mint a régi értelemben vett familiáris nemesség. Kiváltsága nem személyi, nemcsak a szolgálat idejére szóló kötöttségű, hanem örökös. Mégsem egyenjogú tagja a kiváltságosak osztályának. Enyeden például elkülönülve élnek a „régi nemesek” és az „új nemesek”. Már nem a nagyúr hagyományos értelemben vett familiárisa, bár helyzetében még sok vonás őrzi a régi tradicionális köteléket, de írásbeli megállapodás rögzíti kötelességeit és jogait, fizetést kap, nemegyszer súlyos anyagi felelősséget kell vállalnia, viszonyát urával szerződés rögzíti. A nemeslevél megkülönbözteti a paraszttól, de nem mentesíti az állami adófizetés alól. Foglalkozása esetenként 835fórumot teremt, hogy bírálja urait. E réteg némely csoportja önálló politikai véleményt is képes képviselni, de csak lassan lesz módja, hogy országos szinten szóljon bele a politikába. Számukra még nagyon keskeny ösvény vezet az államvezetés felsőbb tisztségeihez, bár van rá példa, hogy jobbágy- vagy tiszttartóivadék Apafi tanácsosa lesz. Viszont a tehetős köznemesség hiánya miatt meglevő társadalmi vákuumban már széles lehetőségek nyílnak előtte. Gazdálkodó csoportjukat tömören jellemzi az 1703-i adóügyi utasítás: „nemesek, nemesi levéllel ellátottak, félnemesek, mint Németországban, különösen Sziléziában a szabad gazdák, akik senkinek sem alattvalói, de nekik rendszerint egy vagy néhány jobbágyuk van; adójukat megfizetik”.* Nem zárt réteg, folyamatosan töltődik fel a nép alsó tömegeiből, ugyanakkor sarkában is érzi azokat, akik felett így vagy úgy hatalma van. Legfőbb gyengesége mégis abban áll, hogy utánpótlást és támaszt a polgárságtól alig kaphat.
Háromszék és Csík vármegye adóügyi összeírása 1703-ban. KM. DOMOKOS PÁL P. (Történeti Statisztikai Közlemények 1959. 184.)
A városiasodásban előbbre tartó országok klasszikus középrétegét, a polgárságot Erdélyben Várad vesztével kétszeresen súlyos megrázkódtatás érte. A Várad végvári feladatkörét átvevő Kolozsvár elvesztette polgári státusát, és katonai helyőrség lett, nemesített lakosokkal. Torda és Dés ugyancsak nemesített város lett. Nagybánya és Felsőbánya a szepesi kamara hatásköre alá került. Debrecen, bár szilárdan tartotta kapcsolatait Erdéllyel, marginális helyzete miatt nem lehetett komoly tényező az ország belső politikai-társadalmi életében.
Gyulafehérvár újjáépítését ugyan azonnal megkezdi a fejedelem, de többé nem sikerült elérni, hogy mint az ország fővárosa régi erejét és fényét visszanyerje. A fejedelmi udvar székhelye általában Ebesfalva vagy Fogaras. A székely városok, különösen Marosvásárhely és Csíkszereda, fejlődésnek lendülnek, de az erős szász városok konkurenciája nagy, a gazdasági élet kulcspozíciói pedig a fiskus, a főurak és egyes tehetős polgárok és vállalkozó csoportok kezébe kerülnek. A középkori értelemben vett zárt városgazdaság, mint mindenütt másutt, Erdély szász városaiban is bomlóban van. Ez a folyamat másutt is együtt járt azzal, hogy a vagyon és tekintély egy vékony réteg kezébe összpontosul, és megnövekszik a szegények és kis kézművesek száma, viszont a polgárság derékhadát alkotó középrétegek megfogynak, sőt elenyésznek. A polgárjoggal rendelkezők kiváltságait és biztonságát védő városi kommunitás pozícióveszteségét éppen ez a réteg sínyli meg legjobban. A számban és tehetősségben korábban sem jelentéktelen polgárság belső gyengesége nem újkeletű. Erdély városait nyelvi, etnikai, vallási különbségek osztották meg, a szászok privilégiuma a polgárságon belül is a rendi elkülönülés bástyájának bizonyult. A vagyon és a városi vezetés a kereskedő 836polgárság kezében összpontosult, a szerényebb kézművesrétegek kevéssé kaptak helyet a magisztrátusban, országgyűlésekre sem közülük jutottak el. A városfalak közé behatoló nemesek, a különböző etnikumú kereskedők és a Szászföldre betelepülő nem szász népi elemek, főleg román pásztorok és jobbágyok tovább bontották a szász polgárság már korábban meglazult zárt egységét, de ugyanakkor seregnyi új vonással alakították tovább a városi lakosság előbb meglehetősen homogén jellegét. Ez a változás Erdély gazdasági viszonyaival kölcsönhatásban játszódik le, és bizonyos átrétegződés tendenciáinak előjeleivel szolgál.
Az ötvösök látszólag szívósan tartják még régi pozíciójukat. Brassóban még 1691-ben is 36 mester és 14 legény dolgozott. A polgárság legműveltebb rétegét alkotják. Nemcsak a trébelőkalapácsot és a verőt forgatták, hanem megjárták a külső országokat, s olvasott, művelt tollforgató emberek kerültek ki közülük. Ők azok, akik kölcsönöznek az államhatalomnak, pénzverési kiváltságot nyernek, és társak lesznek a kezdeti főúri vállalkozásokban. A céhkönyvek bejegyzései azonban e nagy múltú réteg feltartóztathatatlan bomlásának előjeleit őrzik: a gyakori csalások, a tekintélyes, feddhetetlen atyák fiai kezén szaporodó kontármunkák, elvándorlások, vagy az, hogy 1690 után egyre gyakrabban cserélik fel a mesterségek mesterségét más foglalkozásra, írnoki, felügyelői hivatalra, kötélverő munkára, már tömeges bizonyíték rá, hogy ez a régi polgárcsoport széthullóban van. Igaz, hogy a polgárság középrétegéből történelmi szerepre jutott személyiségek legnagyobb számban még innen kerülnek ki, de már homlokegyenest eltérő frontokon küzdenek. Szász ötvöscsalád sarja a legelőkelőbb brassói városbíró, Simon Drauth, 1670-ben kap Apafitól nemeslevelet. Ötvös vezeti 1688-ban a városi elöljáróság és a császári katonaság elleni brassói felkelést, a tekintélyt már korábban sem tisztelő, bátor, igazságkereséséről nevezetes Caspar Kreutz vakmerőségéért fejével fizet. „Az oláh ecclesia pecsétit” elkészítő Komáromi István gyulafehérvári nemesember – ötvös – tömlöcbe kerül, mert szembe mer szállni Bethlen Miklóssal. Jó János tordai ötvös viszont főurak társa lesz. Pénzhamisítás, zsarnokoskodás, elbujdosás, botrányos élet, öngyilkosság és más, tragikus fordulatokban gazdag ötvöspolgár-életrajzok egybevágóan bizonyítják, hogy a városi kommunitás, a céh, a hajdan erős legényszervezetek, a „Bruderschaft”-ok kezdik elveszteni régi, személyiséget őrző, közösséget összetartó erejüket. Sokan keresnek menedéket a csendes, visszahúzódó, munkás életben, és krónikákat írogatva próbálják meglelni a változások okát. Vagyonukat pedig egyházi alapítványokban vélik átmenthetőnek egy nagyobb közösség számára.
A polgárság középrétegét alkotó más csoportok viszont még nagyon messze állnak attól, hogy országos értelemben vett súllyal társadalmi tényezővé váljanak. A gazdag kereskedőcsoportok vállalkozói vagy elhullanak a kockázatok mezején, vagy felszívják őket a hatalmasok csoportharcai, miként 837Miles Mátyás nagyszebeni tanácsost, Páter Jánost, a kor legsikeresebb vállalkozóját, vagy a Béldivel vállalt szövetségben elvérző Gotzmeister Kalmár Kristófot. Az új kézművesréteget nagyon különböző foglalkozásúak alkotják, ónművesek, malmosok, rézművesek, asztalosok, órásmesterek, a közlekedéssel, a ruházati és az élelmezési iparral kapcsolatos iparágak űzői. Ebből a habánok zárt közösségével és a parasztiparral állandó harcban álló rétegből, amelyet még a változatos foglalkozások sora is megosztott, a század végére már kirajzolódtak határozottabb egyéni karakterek. A századforduló harcaiban pedig már e réteg tagjai a leghangosabbak és a leginkább tevékenyek. A Bécsből Pétervárra tartó dán követ méltó szállást talált a kolozsvári ácsmester, Szakái Ferenc rangos otthonában, és a különböző városi és egyházi tisztségeket viselő kézműves naplójának tanúsága szerint remek megfigyelő, nemcsak jó tollú, hanem társadalmi érzékenységű feljegyzője kora és osztálya viszontagságainak.
Az Apafi-korszak legmarkánsabb rétege, az értelmiség, életkereteit, anyagi helyzetét tekintve ugyancsak a „középrend”-nek nevezett, sokféle csoportból alakuló társadalmi képződménybe illeszkedik. Papok, tanárok, orvosok, ügyvédek, provizorok a feudalizmus viszonyainak megfelelően szolgálják a különböző társadalmi osztályok és egyházak érdekeit, és közülük kerülnek ki azok, akik európai műveltségük, szakképzettségük révén egyetemes ismereteiket és az országos érdeket egybekapcsolva tudatosan lépnek fel. A jobbágyivadék Apáczai Csere család két fia közül a kisebbik a középrétegek társadalmi ranglétráját járja végig, Hunyad vármegyei tisztviselő, majd portai ügyvivő (orator) lesz, János, a gyulafehérvári, majd kolozsvári professzor viszont a korszerű tudományosság úttörője. Nyomdokait a kor művelődési életének olyan nagyságai követik, mint Enyedi Sámuel, Csernátoni Pál, Dézsi Márton, a fizikusnak, orvosnak egyaránt kiváló Pápai Páriz Ferenc, az első modern nyomdászmester, a tudós Misztótfalusi Kis Miklós, a szebeni orvos Köleséri Sámuel, a karánsebesi román Mihail Halici és az Erdély helyzetét már az ország határain túl tekintve mérlegelő szász Johann Troester vagy Laurentius Toppeltinus. Egyéni életútjaik nagyon különbözőek és sajátos feszültségekkel terheltek a kor súlyos viszonyai és a feudális hierarchiát féltve őrző kiváltságos csoportok miatt, főleg pedig azért, mert igényeik messze meghaladták a szűkebb pátriájukban számukra megnyíló lehetőségeket.
