ANYAGI KULTÚRA ÉS MENTALITÁS
931ANYAGI KULTÚRA ÉS MENTALITÁS
Az élet anyagi keretei és eszközei összességükben hagyományosság és korszerűség sajátos ötvözetét mutatják. A város és a vidék otthonaiban egyaránt tükröződik a fukar értékőrzés és a pazarló életkedv. A használati tárgyak, az öltözetek, berendezések változatosak, mintha a kis fejedelemség gyűjtőmedencéje lenne egymástól távol eső századok, égtájak, civilizációk termékeinek.
Az építkezési kedv sikerrel birkózik a megnehezült viszonyokkal, s csak 1690 közepe után figyelhető meg bizonyos elakadás. A háborús pusztítások és a városokban gyakori tűz rákényszerítette a lakosságot, hogy újra és újra lakhatóvá tegye a romokat. Nagy teljesítmény, hogy az 1655. évi nagy kolozsvári tűzvészben leégett mintegy 1800 házat újra felépítik, és az 1689-ben lángtengerbe boruló Brassó lakói ugyancsak gyorsan felhúzzák üszkös otthonaik friss falait. Az 1704-ben felégetett nagyenyedi kollégium építkezésére azonban már külföldön gyűjtenek. A továbbfejlődésre jellemző tendenciákat Haller Gábor, Bethlen Elek, Teleki Mihály és mások építkezései bizonyítják. A Jenő várának új erődítményeit kiépítő Haller Gábor elképzeléseit igényesség és célszerűség jellemzi. Tanítás és bentlakásos diákellátás céljait szolgálja a korszak legjelentősebb iskolaépítkezése, a Serena Ágoston olasz mérnök tervei alapján készülő kolozsvári református kollégium új épülete. Felépül az első, a termelés igényei szerint kialakított nyomdaépület. Misztótfalusi Kis Miklós kolozsvári Officínája.
A vállalkozó főnemesi réteg igényeire jellemző, hogy 1668–1679 között nemcsak Bethlen Elek építteti újjá a keresdi kastélyt s a bethleni és bonyhai udvarházat, hanem most emeli Teleki Sorostélyt, és 1666-ban rakja le Bethlen Miklós a nagyszabású betlenszentmiklósi kastély alapjait.
A kastélyok építőanyaga, miként a városi házaké is, a kő és a tégla, a vidéki nemesség lakóházaié nemegyszer a vályog vagy a gerendákra, sasfákra, sövényekre rakott „tapaszos fal”. A tetőzet meglehetősen változatos: lehet igényes „cserepes héjazat” vagy célszerű pléh és bádog, leggyakoribb azonban a zsindely. A lakóhelyiségek padozatát rendeltetésüknek megfelelően is tégla, kő vagy az „egybeeresztett” deszkapadló borítja.
Az udvarház, amely több épülettípust foglal magában, a nemesség igényeit nagyon különböző szinten elégítette ki. A faragott kapus, sövénnyel vagy fával kerített udvarház főépülete a nemesúr családi lakóháza, a négy-, nyolc-, kilencszobás kúria. Általában fafeljárókkal épült, erkélyeit forgókkal díszítik. Lakásul a felső traktus szolgált.
Az „úr háza”, az „asszony háza”, „a leányasszonyok háza”, a különböző nemek és generációk elkülönülésére is szolgáló szobák és a közös helyiségek, a „palota”, az „ebédlő-palota” legfőbb újdonsága, hogy ablakaik ónfoglalatú üvegszemekkel csillognak, vagy fába foglalt „üvegtáblák”-kal nyílnak a 932világra. Bőségesen vannak még marhahólyaghártyával, papirossal fedett vagy deszkával betáblázott, úgynevezett lantornás ablakok, de az üveg már elindult hódító útjára. 1647-ben még érdekes kivétel, hogy a fogarasi udvarházban a „tyúkász ház” pitvarának is „vagyon egy uwegh ablakya”.* A század második felében az élet természetes tartozéka a külső világot a lakószobákba behozó ablaküveg. Már kialakultak, rangot, tehetősséget, reprezentációt kifejező minőségbeli fokozatai. Teleki Mihály uzdiszentpéteri udvarházában az ebédlő-palotán, az alsó rendek házán, a gyerekek tanítására szolgáló helyiségeken, a filagórián és az „árnyékszék kamorájá”-n „paraszt üveges”, vagyis egyszerű az üvegablak, de az „úr házá”-t, az „úrasszony házá”-t és más reprezentatív helyiségeket a fényűző „kristály üveges öreg”* (nagy) ablakok ékesítik.
D. PRODAN, Urbariile. 421.
B. NAGY M., Várak, kastélyok. 142, 143, 145 sk.
A kastélyok és udvarházak még védelemül is szolgáltak, de a belső berendezés már a kényelemszeretet hódítását tükrözte.
Gyakoriak a kívül fűtős, vashomlokú, díszes bokályos kályhák, „olasz kályhák”, vagyis kandallók. Kornis Gáspár szentbenedeki kastélyában a különböző helyiségek fehér, kékes zöld mázas kályhái egy közös „öreg tüzelő kemencéből” kapják a meleget. 1652-ben kívül fűtős kályha szolgáltatta a meleget a görgényi vár és az 1681-es összeírás szerint a szenterzsébeti kastély ebédlő-palotáiban. Kívül fűtős kályha melegített a vajdahunyadi vár számtartójának szobájában is. A székelykeresztúri csempeanyag újabb vizsgálata és a leltárak tüzelőleírásainak tanúsága szerint a helyiségek fűtési technikájában nem lehet éles határvonalat húzni a főurak, szegényebb nemesek és a falusi lakosság viszonyai között. Udvarházakban és kastélyokban is használatosak voltak mázatlan, „parasztkályhák”-ból rakott kemencék, ugyanakkor a falvak népéhez is eljutottak igényesebb kivitelű kályhák. A fogarasi vár „tyúkász ház”-ában s a kertészházban található igényesebb, kívül fűtős kemence, s az 1681. évi vajdahunyadi inventárium szerint a „majorházban »belölszelelő«, vaslábon álló kályhás kemence” van.
Terjed minden szinten az otthoniasság, a szépítő kedv, a célszerűség. A „gyantáros”, vagyis fényezett ajtók és bútorok mellett hódít a színes, festett bútor. Gyakori az „olasz lábú”, vagyis esztergált lábú asztal. A padok, lócák, különböző székek, miként az asztalok, szőnyegekkel leborítva szolgálják az ízlést és kényelmet. Feltűnik a karszék, karosszék és még ritkán az alacsonyabb lábú ülőalkalmatosság. A főúri kastélyokban meghonosodnak a Németalföldről származó kagylódíszes bútorok, sőt – amint az újabb kutatás kiderítette – a paraszti otthonokban a csuklós támlájú pad Lengyelországon át került Hollandiából. A szekrény kezdi kiszorítani a ládát. Tágas ebédlők fontos bútora az almárium, pohárszék vagy szegényebb helyeken az egyszerű 933„tálas”. A korábban mennyezetes kárpitos ágyat egyszerűbbek váltják fel, s a hálóhelyül szolgáló láda és pad helyét a festett ágy, nyoszolya foglalja el. A könyvek „téká”-ba kerülnek. Célszerű újdonság Teleki udvarházában a „gyereknek való, karikán járó, zölden festett nyoszolyácska”* és az ifjú Apafi „vaságya”.
Teleki Mihály oprakercisorai udvarházához tartozó javak leltára (B. NAGY M., i. M. 205).
Az ágykultúrában a kényelemszeretet és a fényűzés hódít: a gyapottal tömött matrac, a törökvászon derékalj és a lengyel vászonlepedők, a változatosan díszített ágyneműk és a török hatásra elterjedt, bársonyból, selyemből készült paplan.
A meszelt falakat az előkelők otthonaiban velencei, bécsi, spanyol kárpitok, török szőnyegek, képek, az egyszerűbbeknél festékesek (háziszőttes szőnyegek), szőrkárpitok, festett oldalfák ékesítették.
A világításban mintha a funkció és az anyag összhangja kezdene megvalósulni: a főrangúak vas és réz gyertyatartói külön kis műremekek. Új divat az „üveges lámpa”, „üveg-lámpás”, gyakran fordul elő a „lantornás-lámpa” mellett.
A habánok termékei, az ónmázas, ízléses cserépholmik – tálak, bokályok, csempék, csészék – szinte elöntik a kastélyokat és udvarházakat. Elviszik a színek és formák örömeit a módosabb polgárotthonokba, s olcsóbb kék mázas edényeik mezővárosok és falvak tehetősebb házaiban keverednek el a paraszt fazekasok termékeivel. Az ezüst- és aranykupák, ezüst evőeszközök társaságában a főurak asztalain a nagy tömegű üvegholmi, fa- és cserépedény aligha szegényedésről beszél, az új igényekről tudósít.
Leltárak, végrendeletek egyaránt fejlett higiéniai kultúrát tükröznek. Az otthonok nélkülözhetetlen tartozékai a különböző mosdóedények és „förödőkád”-ak. Uzdiszentpéteren „főmosáshoz való asztalos csinálta könyöklős medenceszék”, „feredeővíz hevétő öreg rézüst”, négy „feredő tölgyfakád” és egy „gyermeknek való feredőkád”* szolgálta a ház igényeit. A városi fürdők és az ország látogatott meleg, kénes és sós fürdői hagyományos szokásokat őriznek, a gyakori mosdás, kézmosás, szájmosás szertartásait sokan török hatásnak is tulajdonítják. Híres az erdélyi szappanfőzés, és fejedelemségszerte kelendő a drága „bécsi” pipereszappan. A különböző kendők, törlők, a tükrök, ollók, fésűk, az útiládák toalettfelszerelései a növekvő testkultúra bizonyságai. A főurak higiéniai kultúrája, miként arról Kemény Jánostól Csereiig sokan tudósítanak, a személyes kiszolgálás rendszerére épül, de Bethlen Miklós már a híres brassói vízvezeték-építő mesterek után érdeklődik.
Uo. 139, 149, 180–185, 203–204, 211, 214.
934Az ősi szokásrend megszabta – életkor, alkalom és célszerűség kívánalmai szerint kialakult – öltözködési rendet át meg átjárták és alakították az erdélyi sajátságok. Török, lengyel majd ausztriai öltözködési hatásokat magyarítanak, drága angol posztóból, török bársonyból és olcsó balkáni abaposztóból egyaránt szabtak magyar dolmányt és köntöst, és gyorsan elterjednek az olasz, francia, német divatholmik.
A polgárszármazék kancellárné, Váradi Borbála férjhez menő leánya kelengyeládájába már hét pár kesztyűt tett be. Apor Péter ugyan még értelmetlen újmódiságnak kárhoztatja a kesztyűt, miként a „cipellő”-t is. Teleki uzdiszentpéteri udvarházában 1679-ben már leltárba vették: „…lánnak való viseltes, már rothadni kezdett német cipellő par 3 1/2.”*
Uo. 146.
A rendtartások és prédikációk változatos fenyegetésekkel akarták fenntartani a társadalmi rendhez illő ruházkodási szokásokat. Lipót császár rendeletei viszont, bizonyos külföldi kelmék viselését csak főrendeknek engedélyezve, a birodalmi ipar- és kereskedelempolitikát szolgálták. Ennek ellenére a kereskedők és a kereskedőtársaságok bőségesen hoztak be drága kelméket, selymeket, és a divat már gátlástalanul átlépte a társadalom, etnikum és vallás követelte illendőség határait. Linczeg János kolozsvári polgár fiának öltözködési feljegyzései (1672, 1675) ékesen bizonyítják, hogy a polgárok között mennyire hódított a nemesi viselet divatja. Egy pestisben meghalt román majorosné „egyetmása” között nemcsak társadalmi helyzetének megfelelő olcsó ruhadarabok találhatók, hanem fényűző holmik is: „… zöld brassai posztó, új szoknya az alján lotos veres selyemperem négy sorral” és „ezüst fűző kis darab ezüst láncával”.*
Uo. 166.
Az ékszerek bősége nemcsak az előkelőkre, hanem az egyszerűbb rétegek viseletére is jellemző. „A szásznék az mellyeken mind olyan medályformát hordoztanak, akit kesentyűnek híttak, az városi úr szásznéknak aranyból, drágakövekből való volt, az közönséges, kivált falusi szásznéknak, kinek ezüstből, kinek ónból, kinek pléhből, de mindeniknek volt; csinált kövek, vagy csinált üvegek voltanak benne.”* A székely női divatot a lófő- és a darabontfeleségek diktálták. A fényűzés kötelező társadalmi követelmény, a díszekkel felöltözött ember a természetes tetszeni vágyás ősi mozdulatait végzi. De a 17. századi Erdélyben a felhalmozott ékszerek a kellően ki nem bontakozhatott fejlődés vészjelei is: ékszerekben legegyszerűbb menteni a vagyont. 1660-ban például a Kolozsvárra menekült több száz ember rengeteg gyűrűt, láncot, násfát hozott magával.
Apor Péter, Metamorphosis Transylvaniae. 29.
A státusszimbólum a hintó, az üveges hintó, a drága paripa és főleg az óra. Nagy értékűek és divatosak a ravaszabbnál ravaszabb szerkezetek, az 935égboltozat csillagjárásának képére, vadászjeleneteket eljátszva, harci játékkal, táncot lejtő alakokkal időt jelző órák a fejedelmi és főúri otthonok díszei. A városházi tornyok után az udvarházak kaputornyaira vagy az épületek közé külön faalkotmányra is felkerülő óra már a mindennapi élet eszköze. Óra díszelgett Teleki uzdiszentpéteri udvarházának „harangláb avagy órás tornyocská”-ján.* Kővár várában haranglábhoz hasonló gerendaépítmény tetején figyelmeztette az „ütő” óra a vitézlő rendet az idő múlására.
B. NAGY M., i. M. 138.
A mindennapi élet színterein megjelenő óra a világ mechanikus felfogásának képe, és új mentalitás időjelző hírnöke. A napi tennivalók szintjén Pápai Páriz ezt így fogalmazta meg: „Ki ki minden órán ennek a házánál az ő helyén és az ő szabott munkája körül találtatik.”*
Pápai Páriz Ferenc, Pax Aulae (Pápai Páriz, Békességet. 227).
A múló és mérhető idővel talán soha nem foglalkoztak annyit az erdélyiek, mint ezekben az évtizedekben. A kolozsvári városháza falán a szenátorok ablaka alatt az 1651-ben festett, kezében órát tartó emberalakot övező jelmondat – „Terrena omnia, mutationes et conversiones, postremo interitum habent” („Minden, ami földi, a változásoké, átalakulásoké s végül a mulandóságé”) – még a hagyományos időfelfogás nyugalmát tükrözi, de levelek, emlékiratok tudósítanak, hogy az emberek időfogalma átalakulóban van. Bethlen Miklós külön fejezetet szentelt a „drága arany időnek”, és úgy véli, hogy időtudata, az időmérés képessége különbözteti meg a baromtól az embert. Az átalakult időfogalom a műveltség világában már meghozza első gyümölcseit. Bűn a henyélés, és a had járta idő elől városokba szorulva vagy a börtönökben lázasan olvasnak és írnak. A marosvásárhelyi kollégiumban az óráról elkéső diák büntetéspénzt fizet. A haszontalanul eltöltött időveszteségtől félve éjszakáznak könyvek mellett Apáczai tanítványai, és az időről való elmélkedések azt mutatják, hogy már próbálgatják az elméleti lépéseket a relatív időfogalom felé.
