JELENKÖZPONTÚ MÚLTISMERET: TÖRTÉNETTUDOMÁNY ÉS PUBLICISZTIKA
946JELENKÖZPONTÚ MÚLTISMERET: TÖRTÉNETTUDOMÁNY ÉS PUBLICISZTIKA
A múltismeret tudománya az erdélyi humanista hagyomány, a fejedelemség válsága és átmentésének programja, s végül a kartezianus történetfelfogás hatásai közegében fejlődött.
A váradi történészkör lendülete 1660 után megtört. Püspöki János röviden összefoglalta a váradi ostrom történetét a korra jellemző vallásos műfajban: Prédikáció Várad veszedelméről (Debrecen 1661). Nadányi János Leidenből egyetemes távlatban mérte fel az új viszonyok követelményeit. Összefoglaló magyar története, a Florus Hungaricus (1663) addig fel nem használt nyugati történeti forrásokra is támaszkodik és az új politikai mozgalom céljait szolgálja. Elveti vagy bírálja a magyar krónikás hagyományt, Thuróczyt, Bonfinit, mesék helyett az igazságot akarja megírni a magyarok eredetéről és kalandozásairól. Hangsúlyozza, hogy a magyarok ugyanakkor vették fel a kereszténységet, amikor több más európai ország, és mindaz, ami azóta Magyarországon és Erdélyben történt, Európa históriájához tartozik.
A korszak másik nagy jelentőségű munkáját, Bethlen János Rerum Transylvanicarum, libri quatuor (Szeben 1663, Amszterdam 1664) című művét Szalay László találóan nevezte egy államférfiú naplójának. Bethlen igyekszik meggyőzni a világot, hogy ami Erdélyben történik, az egész Európa biztonságával függ össze. A német birodalmi történeti publicisztika fogásait is próbálgató író a kor jellegzetes nemzetközi műfaja, a történeti érvekkel harcoló röpirat irányába törte az utat.
A klasszikus értelemben vett történetírást az 1670-es években Bethlen Farkas kancellár vitte tovább Szamosközi hagyatéka alapján. Műve – a Historiarum Pannonico-Dacicarum – Moháccsal kezdődik, a fejedelemség létét a középkori magyar állam kettészakadottságából vezeti le, a török kiűzésére készülő erdélyi politikát szolgálja. Mozgósítani akarja a keresztény Európát Erdély és Magyarország oldalán a török ellen. 1683–1684 fordulóján, mintegy páratlan pontos időzítéssel, kezdik meg a mű kinyomtatását a keresdi nyomdában.
Bethlen Farkas nyitott szemmel figyelte Erdély különböző nemzeteit. Miért hallgatott el mégis éppen abban a korban, amikor a szász és a román történetírás a várostörténet és az egyháztörténet kereteiben megteszi első és nagy jövőt ígérő lépéseit? Az önállóságát veszni érző fejedelemség történetírója kitér a lényegi válasz elől. Terhes hivatala akadályozta meg, hogy befejezze művét mondotta –, s átadná a tollat az utána következőknek: ami 1609 után történt, az írja meg, akinek van rá ideje, és hazáját szereti. Csakhogy a latin nyelvű történetírás lényegében már mellékvágánynak bizonyult, bár az ország helyzete, az a körülmény, hogy fokozottan rá volt utalva Nyugat-Európa segítségére, indokolta a nemzetközinek tekinthető latin nyelv 947használatát. A változás azonban már nyilvánvaló. Nadányi angol kiadása, Toppeltinus német műve tájékoztat róla, hogy a kortársak felismerték az új követelményeket. A magyar nyelvű történetírás pedig hiába tört fel Szalárdi krónikájában elemi erővel, nem tudott medret vágni.
A történeti gondolkozás sokrétűvé vált és elmélyült, erről a hon- és államismereti irodalom kezdeti fejlődése és a politikai publicisztika tanúskodik. Mindkettő a kor sajátos műfajaiban indul hosszú útjára, államelméleti ismeretanyagot és gazdaságpolitikai direktívákat egyaránt hordozva magában. Az államelméleti érdeklődésű Johann Weber Fejedelmi lélek (1690) című, Machiavelli és Lipsius elveit összefoglaló műve ifjabb Teleki Mihály fordításában lát napvilágot. A korszak elején Tolnai F. István és Tolnai Mihály államkormányzási elveket fejtegető prédikációi – a Haza békessége (1663), Szent Had (1676) –, a korszak végén Pápai Páriz Ferenc államelméleti műve jelzi a lassú fejlődést.
A históriai érvekkel harcoló politikai publicisztika a Wesselényi-mozgalom leverése után bontakozott ki, és nemzetközi visszhangot keltett. Bírálja a fejedelemség belső viszonyait, elmondja, hogy berendezkedése reformokat kíván. Ugyanakkor elítéli a Habsburg kormányzási módszereket, az erőszakos ellenreformációt és a katonai terrort.
Bethlen Miklós az 1670-es években még úgy írja első röpiratát, hogy háta mögött tudja az önálló fejedelemséget. 1690 után pedig már merkantilista elvekkel száll síkra a fejedelemség önállóságának védelmében. Majd 1704-ben II. Rákóczi Ferenc és a Habsburg-hatalom között meginduló béketárgyalásokhoz kapcsolódva adja ki Olajágat viselő Noé galambja című művét, hangsúlyozva, hogy az önálló fejedelemség az európai hatalmi egyensúly elengedhetetlen feltétele.
A 17. század legjelentősebb magyar röpirata Zrínyi Miklós műve: Az török áfium ellen való orvosság 1705-ben Kolozsvárott látott napvilágot Forgách Simon generális előszavával. Erdély katonai főparancsnoka aktuálpolitikai céllal adta ki a művet. Egyrészt a fejedelemségben új erőre kapott thökölyánus pártot kellett meggyőznie, hogy a törökbarát politika járhatatlan út. Másrészt Rákóczi országépítő elveit hirdette, hiszen Zrínyi röpirata az önálló magyar hadsereg megteremtését és az országos terhek arányosabb elosztását, a nemesi adózás bevezetését szorgalmazta.
Az, hogy erőskezű fejedelem alatt rendben tartott országban éljenek a különböző társadalmi rétegek, mindenki közös érdekébe vágott – ezt fogalmazta meg Cserei Mihály, a közhivatalt vállaló köznemesség tipikus megtestesítője. Teleki Mihály szolgálatában ismerkedett meg mélyebben Erdély viszonyaival, majd Thököly híve lett. Thököly havasalföldi táborából visszatérvén a kincstartó mellett kapott titkári állást. A Rákóczi-szabadságharc idején Brassóba húzódva vetette papírra államelméleti gondolatait. Kifejti, hogy a jól kormányzott állam legfőbb követelménye az erőskezű 948uralkodó: „Rosszul megy [az] olyan ország dolga, a hol a fejedelem lágy s tanácsosai azt csinálják, a mit akarnak. …Ha királynak, fejedelemnek tett Isten, ne légy olyan, mint egy váz, vagy az asztagra függesztett holt varjú, hogy csak az gyermekek félnek tőled, azért adott Isten botot, királyi pálcát kezedbe, s kardot az oldaladra, ne engedd meg, hogy a tanácsuraid orrodnál fogva hordozzanak, jobb, hogy ők féljenek tőled, mintsem te járj utánok… Ha pedig nem szoktad a munkát, a nyughatatlanságot, hagyj békét a királyságnak, fejedelemségnek, mert bizony nem henyélni híjják, a kit egy ország eleiben praeficiálnak.”* Saját osztályos társait, az erdélyi rendeket sem menti fel a felelősség alól: „Igen fenn hordozod még a fejedet, kevély, gőgös, vakmerő, istentelen, szegény-nyomorgató, a magad véredet gyűlölő, üldöző, prédáló, káromkodó ország vagy, nem hogy sírnál bűneiden, hanem még kérkedel gonoszságoddal. …Alázd meg édes hazám a föld poráig magadot, jobbítsd meg valóságoson életedet, ne üldözzék négy recepta religion levő atyafiak egymást, éljetek civiliter egymás között, bízzátok Istenre a lelkek megtérítését. Ne áskálj három erdélyi natió egymásra, keressétek inkább a közönséges jót egyező értelemmel, hiszem, mind a magyarnak, mind a székelynek, mind a szásznak, csak az egy Erdély hazája, itt kell együtt laknotok, szenvednetek, másuvá bizony bé nem fogadnak…”* Cserei, mint kortársai között oly sokan, a „publicum”-ot tartja előbbre valónak a magánérdekkel szemben. Elítéli, hogy Gyulafehérvárott „nagy költséggel”, „szegény jobbágyoknak sarczoltatásával”* építettek fejedelmi rezidenciát.
SZÁDECZKY L., Cserei történetbölcseleti műve (TT 1906. 472–473).
Uo. 468.
Uo. 477.
